Mostanában kilengések vannak. A felhőtlen élek-bele-a-világba érzéstől az öngyilkos vágyakig. Ezek napjában többször váltakoznak. Most, az orvos után, egészen könnyűnek érzem magam. Nem érdekel, hogy nem törődik velem a kutya sem, ez persze nem igaz, a gyerekeim túlzottan is törődnek velem, de rajtuk kívül nincs emberi lény, akinek hiányoznék vagy válaszra méltatna, de most ez sem érdekel, nem érdekel, hogy elbaszott egy fajta vagyok, hogy valószínűleg nem tanulok meg élni, pedig nézd, a sok jó ember él, de belőlem nem lesz semmi tisztességes, nem érdekel.
Aztán, minden átmenet nélkül, ott kuporgok, reszketek a legsötétebb kétségbeesés ölelésében, nem ölelés az, szorítás, amikor olyan dolgokat művelek, amilyet józan ésszel nem tennék soha, írok, annak, aki nincs, aki egyenesen utál, akinek herótja van attól, hogy vagyok. Néha másnak is.
A fuldokló kapkod így a kötél után, de én nem akasztom fel magam, még nem. Lassan minden félelmet felülmúl a kilátástalanság. Nem baj. Így, ha eljön a perc, a félelem nem akadályoz meg abban, hogy itt hagyjam nyomorúságos életem, de még nem teszem, még élni akarok, ezért is vagyok utálatos, és kitartó és levakarhatatlan, mint a fekély, mert nem akarom, nem hagyhatom, hogy nincs többé érintés, szó, mosoly, mert ha erre gondolok, a testemet átjárja a rettegés, és olyankor menekülök, könyörgök, sírok, csupa olyan, amitől magam is elfordulok.
Utolsó kommentek