Semmit nem tudok. Amit hiszek, elfordul. Amint remélek, ezerszer kegyetlenebb.
Ülök, nyakig a szenvedésben. Az pedig duzzad, mint a Duna, a Balaton, és felemészt.
Bódultan, bambán bámulom és magasztalom: Fájj, élet! Fájj, ha elveszítelek!
Félek mindenkitől. Félek a sötétben, a vihartól, a fájdalomtól, a hűtlenségtől, legjobban attól, hogy egy nap belátom, vicc voltam, szegényes, földhözragadt vigyor a tükörben, maszk, bohócnak buta, bolondnak épeszű, erkölcseimben fertő, érzéseimben érzéketlen.
A tompa lelkűeknek nem volna szabad megszületni. Ha kitudódik, aminek nem szabad, nincs arra mentség. Ha ott állok előtted, szótlanul, mert nincs szó, ami meg nem történtté tenné a tettet, hogy fogok akkor nyüszíteni! Hogy kívánkozom majd az elmúlásba, anyám védő hasába, hogy meg ne láttam volna Isten szent egét, hogy szégyent szeretteimre hoztam!
Bűnömet azonban nem adom! Az ész belát, megbánja, amit még meg lehet, a szívem megállt, évekkel az előtt, se előre, se hátra mozdulni nem bír, jussát követeli, jussát, amit nem kap meg soha, pedig megfizetett érte, nem is akárhogyan, kivetkőzve magából, vénségből gúnyt fakasztva, oly szemérmetlenül borult lángba, ahogyan a fák tavasszal, amikor a nap megérinti őket sugaraival.
Egyesülnék a mindenséggel - a mindenség kivet. „Ki vagy te, hogy fényemben ragyogj?” – kérdi, s amint a mindenség felé fordítom fejem, látom, emberek mászkálnak, csevegnek, tréfálkoznak, megfogják egymás kezét, megállnak, megölelik, megcsókolják egymást, végig simítják egymás arcát, haját, csupa hívság és mégis – nem ez a mindenség?
Nőnek neveltek.
Utolsó kommentek