Újraolvasom néhány jegyzetemet. Égbekiáltó zűrzavar! Az egyikben kijelentem, hogy nincs más, csak anyag, a másikban ugyanennek az anyagnak meta-létezést, transzcendentális szubjektivitást tulajdonítok, az egyikben káprázatnak nevezek mindent, ami a lélek szóval összefüggésbe hozható, a másikban síkra szállok azért, hogy ne veszítsük el a misztikumot - ki érti, mi folyik itt? Mintha két különböző ember vitatkozna egymással, mintha megbomlott volna minden rend, az egység darabokra hull, holott érzem, leginkább érzem és nem tudom, így van ez jól, így igaz.
Vajon magyarázattal tartozom-e olvasóimnak most, hogy ellentmondásosságom lelepleződött? Vagy megkíséreljem-e rekonstruálni a szétesni látszó létezőt?
Nem érzem kötelességemnek, hogy bármiért is magyarázattal szolgáljak, rekonstrukcióról pedig már csak azért sem lehet szó, mert bármennyire széthullani látszanék is a létező, ez pusztán annak a látószögnek köszönhető, amelyből éppen, ha tetszik intenciónk szerint, arcát fordítja felénk.
Akkor hát lássunk neki, no, nem az apológiának, de sokkal inkább önnön gondolataim rendezésének.
Egyrészről el kell ismernem, tévedéseim és hétköznapi tapasztalatom ezt sugallják, hogy a valóság éppoly egyszerű, mint azokban az állatmesékben, ahol a nyúl elfut a róka elől vagy a farkas verembe esik, nincsenek nimfák, nincsenek démonok, a nyúl nem szeret bele a rókába, a farkas nem világosodik meg kínjában egy fa alatt, a dolgok mennek a maguk szürke szokása szerint: a róka megunja a nyúl üldözését, a nyúl elrágcsálja a zöldséget, nincs se káprázat, se csoda, csak puszta lét, fittyet hányva esztétikumnak, etikumnak és az összes mirákulumnak.
Ugyanakkor nem tudom nem komolyan venni azt a másik tényt, amely arra figyelmeztet, hogy a dolgok korántsem ennyire triviálisak, hogy tudniillik valahányszor a világra nézek, mindig más és más oldaláról pillantom meg a létezőt, s az hol elmélyül, hol magasba tör, hol pórusait megfeszítve ellenáll, hisz, szeret és remél, minden kézzelfogható bizonyosságot félredobva kitágul, összeszűkül, ami pedig végképp nem elképzelhető, ha maga a lét tökéletesen híján van minden transzcendenciának.
Eszerint nem lehetséges, hogy én magam ne legyek legalább részben oka és előidézője a jelenségnek, ne rendelkezzek a belelátás és a beleérzés azon képességével, amely magából a világból, de mindenképpen belőlem is fakad, s amit mellesleg az is alátámasztani látszik, hogy a tekintetem előtt feltáruló életszövevény olykor szöges ellentétbe kerül mások tapasztalatával, azaz vagy bolond vagyok a bölcsek szigetén, vagy mindannyian egyetlen káprázat - a káprázat itt maga a tény - részesei vagyunk.
Mi hát e furcsa varázs, amely - lényegünkből eredően és világlényeget tükrözve - szubjektivitásunk prizmáján megtörik majd ezer darabra hull, hogy egyetlen szó, hang, atomok szimpla egymásmellé rendelése vagy szavak, kimondva itt és most vagy ott és általad, mind más és más világot tárjanak fel szemeink előtt?
Nincs és nem lehet, van és remélem, s ha tudnám, most nem írnék hosszú leveleket.
(Itt persze ismét ellentmondásba keveredem.)
Utolsó kommentek