Csöndes minden. Nem tudom, ismered-e az érzést, amikor ezernyi idegszáladdal a telefont fürkészed, nem veszíted szem elől a kijelzőt, hátha üzen, ő már csak ilyen, fontos személy az életedben, és persze csönd van, rendíthetetlen csönd, a ki-nem-szarja-le-hogy-várok-rád félelmetes, bénító csöndje.
Pontosan tudod, mit jelent. Azt jelenti, hogy megfeszítettek és feltámadtál, hogy együtt vigyétek át a szerelmet, és most se folyó, se ladik, senki, akit átvihetnél, hacsak nem önnön butaságod, amiért ki mást terhelne a bűntudat, mint éppen téged?
November. A csöndben megérkezik az ősz, a kis falunkba, ahol lakunk. Kicsit megkésve, kicsit kiábrándultan, de eljött, ahogyan eljött az eső, a lucsok, a nyirkos hajnali félelem.
Minden készen áll a búcsúzáshoz. Kihúzod elmédből a láthatatlan vezetéket, amely a rezdüléseire hangolódva közvetíti a téves kapcsolást, hagyod az egészet úgy, ahogy van.
Csak legbelül hallod, amint a kérlelhetetlen monológ válaszra vár: boldog volt? szeretett? voltam? vagyok?
Csacsi barátném! A titok réges régen a párnádon hever. Félig lemerült, idővel újratölthető, de nem változtat semmin: az álom bevégeztetett.
Utolsó kommentek