Mégis csak a szívemmel lehet a baj. Hogy elfelejtett megöregedni ezzel az én nyomorúságos testemmel, hogy még mindig hisz, remél, még mindig csodára vár. Manapság persze nem illik hinni semmiben. Manapság méltó és igazságos a kiábrándultság, nem bízni senkiben, közömbös mosollyal osztogatni a jópofát, és hagyni, hagyni, hogy elmúljanak az életek.
Én nem volnék ilyen. Menthetetlen romantikus, visszaeső szentimentalista, a leghívőbb hitetlen, ez voltam világéletemben. Nem csoda hát, ha eltévedek hitem útvesztőiben, és nincs abban semmi meglepő, ha démonoknak vélek tündéreket vagy angyalnak manót, és hát igen, gyakran ébredek árokpartokon, ott, ahova ember nem merészkedik, a feledés országában, a számkivetett szerelmek szigetén.
Mit tegyek most már annyi megpróbáltatás után? Cseréljem le a külsőm, szívem szépen csengő szerelmét szólamokra, önnön valómat festett ikonokra? Ugyan mi haszna volna? Hogy néhány hazugsággal megtoldanám a mesét, amelyet magam találtam ki, hogy elűzzem azt a szürke ásítást, amely felfal mindent, ami még él?
Akkor már inkább az őrület. Inkább, hogy rajtam nevessen enyészet, dicstelen korok kofái, akik reggel szép rendbe rakván portékájukat szelíden az érett gyümölcs alá rejtik mind a férgeket. Akkor már inkább én legyek bolond, mint sem hogy szívemet, téged nevesselek.
Utolsó kommentek