nonchalant

Hihetetlenül magányos vagyok. Nyomorult, ágrólszakadt. Az elmúlt napokban sikerült elveszítenem minden vonzerőmet, eltékozolnom minden kincsemet, és most kiüresedettnek, fáradtnak érzem magam. A megszokott semmi. Végignyúlok a pamlagon. A hazatérés öröme, az egyedüllét, a szűk…

Először drog nélkül. Nehézkes ülni, állni, lenyomni a billentyűket, megfordítani a fejet, de élek. Nem nyelem az ideg- és elmeölő szereket, és persze, fáj. Ha kibírom, ha végigcsinálom, holnap már könnyebb. Egészen biztos. Elindulok. Előbb az ajtó felé, a szoba…

Tudtam, hogy fájni fog. Tudtam, hogy hiányozni fog, mielőtt lemegy a nap, felkel a hold, a szemembe ragyognak a csillagok, nélküled különösen hideg az éj, mielőtt elmondanám, hogy vártam, vártalak, amíg várni nem tudtam tovább. Hidd el, nem panaszkodom. Ma még túlélem, előbb…

A szívem még szomorú. Elszokott szegény a fájdalomtól. El a mezők szőkeségétől, az erdők csendjétől, el tőled, szép szerelmes álom, aki oly sok édes perccel ajándékoztad meg magányos hajlékomat, hogy törzsem meghajlik dús gyümölcsöd alatt, s jajong, jajong, mint ha nem is…