nonchalant

„Nulla dies sine linea”

Egykor fontos volt még az írás. Ma ügyetlen ujjakkal tördelem a betűket, a lélek madara szárnyaszegetten fekszik kiterülve, aléltan piheg a régi, féltve őrzött kacatok között, mackók, plüss kecskék, kutyák, na meg az ólomszív, amelybe azt a képet rejtettem, hogy ha más nem, a dolgok, a tárgyak ne hagyják megszűnni az emlékezetet.

Mert nem tudjuk már, hogy voltam. Az utcák, amerre járunk, csak nemrégiben épültek, Justitianus alatt, amikor a keresztények nem mentek templomokba, hanem egymás ölelésében kerestek vigasztalást, most mégis olybá tűnik nekem, hogy eltévedtem azon az úton, és bár kereslek téged, Istenem, amikor szembejönnél, elfordítanám az arcomat és árnyékba kapaszkodnék, hasonlatosan a fuldoklóhoz, aki a segítő kéz helyett a szalmaszálban keres menekülést.

Sok beszélgetésünk visszhangzik itt, a gondolataim között. Különösen, amikor a filozófia dicséretében merültünk el, ifjú szerelmesei az örökkévalónak, s talán csak abban különböztünk egymástól, én meg az én kicsi gazdám, hogy míg ő minden pillanatában a létezésnek megtalálni vélte a gyönyört, bennem szűnni nem akaró sóvárgás munkált valamiféle értelem után, amelyet bolyongásaim zászlajára tűzve követhettem volna, mint kóbor lovag a rárótt küldetést.

Nem hiszek értelmet, csak amit ember tételez. Az értelem lehet a puszta levés, a  feloldódás a hangulatban, az odaadás egy simuló női testhez, a mámor varázsa vagy épp a könyvekben elmélyedő magány. Ilyen vagy te. Benne élve a mulandóban, nem firtatván a jövőt.

Mi okozza mégis, hogy mindezt a szertelenséget, a felhőtlen kamaszkornak ezt a meghosszabbítását pusztán a gyermekkor, a káprázatokban bambán gügyögő balgaság üveggyöngyeinek vélem, s szánalommal, olykor megvetéssel szemlélem epikureus örömeidnek e bájos, tékozló együttesét?

Mi az, ami meggátol abban, hogy magam is feloldódjam a táncban? Hogy fittyet hányjak annak a pár röpke évnek, ami még hátravan, és élvezzem, amíg még lehet, a napfényt, az egyre ritkábban felcsendülő dallamot, mert az is meglepő, hogy az évek múlásával egyre kevesebbszer halljuk a zenét, marad Wagner, Beethoven, Mozart, olykor a nagy démiurgoszok, Smetana, Shostakovich, Dvorzak, és már silánynak, ujjgyakorlatoknak mutatja magát a lázadó (mi ellen is?) ifjúság, a mindenütt újat fabrikálni törekvő kísérlet (mit is kísérel?), míg nem keserű belenyugvással Swift és Nietzsche sorsára adom vénülő fejem, lovakkal társalogván, szellemi szifiliszben megbénult elmével.

Az is meglehet, hogy tévedek. Hogy te, fiatal barátom, jó irányt jelöltél meg magadnak, amikor házról házra járva, csókok forgatagában töltöd napodat. Lám, én hosszan, mégis hiába kerestem a szerelmet, s ma egyedül Istennel kézen fogva mondok búcsút a hiábavalóságok vásárának.

Az is megeshet, hogy megtaláltad hű barátaid között a bölcsek kövét. Mert nem a természet rendje ellen való,  ha éppen abban rejlik a te bölcsességed, és ez minden bölcsesség foglalatja, hogy nincs semmiféle bölcsesség, csak az egymásba hajló kergetőzése a látszatoknak, s nem búslakodni kell a hívságok fölött, de örülnünk a részeg hajnaloknak, párnáink alá száműzve a sajgó emlékeket, amelyek titokban, éjjelente fülünkbe súgják, hogy mindez mit sem ér.