Igazából hálásnak kell lennem azért, hogy nem válaszolsz. Magányos, nyomorult blogger vagyok, s a csönd, amibe beburkoltál, abban segít, hogy legyek, ami lényegem szerint vagyok.
Tudom, sokan bolyonganak hozzám hasonlóan a csodát ígérő virtuális galaxisban. Sokan időznek vak angyalként pislákoló kandallók előtt, várva a tűz melegét.
Miben reménykedünk? Mi az, amit Üdvözítőként hiszünk?
Azt hiszem, az emberi hang. A gyöngéd, szeretetet és elfogadást sugalló mozdulat, a mögöttes szándéktól mentes, szívhez szóló odafordulás, ez az, amiért annyian epekedünk.
Bizonyára akad majd olyan, aki azt gondolja, micsoda elfajult, természettől és Istentől elrugaszkodott nemzetség az, amely képes a semmiben, a hálón keresni azt, ami vagy aki karnyújtásnyira, egy utcasaroknyira, szürke sztreccs nadrágban vagy gondosan eligazított felöltőben épp az újságot olvassa, anélkül, hogy felénk fordítaná a fejét, ám egy biccentés, egy fáradt mosoly, és a fantom, mintegy varázsütésre, feltámad, belép az életünkbe.
Mi azonban ettől a karnyújtástól, ettől a felöltőbe zárt mosolytól kétségbeesetten menekülünk. A trauma, ezt olvastam valahol, hat generáción át a pánik reakcióit váltja ki az utódokban, noha ők maguk nem élték át a szenvedést.
Mi közvetlen alanyai voltunk a világ pusztulásának. Mi megéltük azt, hogy miután megleltük testünk és lelkünk őrzőjét, a mennybéli üdvösség helytartóját a földön, emberi alakban, emberi tökéletlenségek által ékesítve, elvesztettük őt.
Nem balgaságunk, de félelmeink irányítanak el minket, bloggereket, minél távolabb a köznapi érintkezés ördögi veszedelmeitől. Mi mind megfulladtunk már. Elmerültünk a rettegésben mielőtt még megtanulhattunk volna kopoltyúinkon át lélegezni, mint embertársaink, akik éppoly szeretetlenül, mint blogokat író testvéreimmel én magam, mégis démoni lovasként szelik, szelídítik a tomboló hullámokat.
Hogy mindezt látván és tudván, milyen jövőnek nézünk elébe? Milyen jelennek vagyunk nem urai, de kiszolgálói?
Mondanom sem kell, a legkevésbé sem élni érdemes tengődés a miénk. Orrunkba mélyen beszippantjuk a hasonszőrűek fájdalmát, tüdőnkkel hosszan beszívjuk az emberlét álom-buborékait, elmerülünk önnön hívságunkban, miközben hisszük, rendületlenül, egy nap Isten ölelő karjaiban ébredünk.
Utolsó kommentek