Nem értem. Ezerszer elmondtam, most azonban valóban megriaszt, mi marad, ha belátjuk, az ember semmiféle kitüntetett helyet nem foglal el az univerzumban, zárójelben megjegyezném, ki beszél itt univerzumról, a mi szemszögünkből kizárólag az ember jöhet számításba, azonban még így is, ezzel a kitétellel is, bajban vagyok.
Vegyük magát az életet. Az eszemet nem tudom, mióta dolgozom. Többnyire elhitetem magammal, hogy amit csinálok, jó, ha másért nem, azért, mert eltartom a gyermekeimet, akik most, hogy felnőttek, életem egyetlen céljának azt tekintik, hogy az ő porontyaiknak legyek a nagyszülője, és még csak meg sem fordul a fejükben, hogy nem véletlenül beszélek bakancslistáról, meg arról, hogy az élet szép, és mégiscsak több, mint robotolás, megfelelés és elvárás.
Tulajdonképpen nem tudom, mi jó. Néha megkísérlem, hogy utánajárjak, de mert fájdalommal jár, pikk-pakk lemondok róla.
A minap megkértem N-t, hogy menjen el. Egy ideig halogatta a dolgot, majd látván, hogy belealszom a jelenlétébe, távozott. Másnap én hívtam fel, hogy megbántottam-e. Mert bűntudatot és félelmet éreztem. Bűntudatot, mert mi van, ha megbántottam, félelmet, mert azt a néhány embert is elmarom magam mellől, akik itt tanyáznak, itt szorgoskodnak körülöttem.
Na, persze megvan az ára annak is. Ezért is nem foghatom fel, miért ne tessékelném ki őket mind, aki csak beletelepszik a semmibe, vénségemre megszerettem a semmivel járó békességet, miért ne rúgjam fel ezt az egész macskajátékot és vessem magam a zsigereimből táplálkozó legesztelenebb kedvtelésekbe.
A hajlékom és a munkám bizonnyal megsínylené. Meg a jóhírem is. Na de jól is nézünk ki, ha ez az amúgy is megtépázott hírnév közrejátszik abban az aggodalmaskodásban, amely a pillanat és a meg nem ismétlődő emberélet közötti válaszvonal.
Merthogy másról nincs szó, mint éppen erről. Hogy nem választok, hanem hagyom eliramlani az éveket, tudván, hogy soha, soha nem térek vissza, és ha itt nem találom meg, amiért jöttem, odaát ugyan minek keresném.
Amúgy még Isten fiát sem tudta követni minden jótét lélek. Lemondani az otthon melegéről? A puha ágyról? Ki volna képes?
Vagy ha megtenném is. Hát nem a legkeresztényibb, engem lelkük mélyén leginkább szeretők fordulnának ellenem, amiért megtagadtam őket?
Vagyok én egyáltalán? Vagy szócsöve volnék egy olyan dolognak, amely mindössze félelemből táplálkozik?
Rendben. Legyen az emberi motívumok között a leghatalmasabb a gyávaság. Ezért görnyed, ezért hajbókol minden földi lény a jog, az illem, az erkölcs előtt.
Csakhogy ez sem igaz. Mert ha elvetek minden szabályt, mi tarthat vissza attól, hogy saját fajtám ellen forduljak? A törvény? De hiszen a törvény maga is ezt teszi! Csakhogy ez más. Ezt nem törvény, nem társadalom szabja rám, hanem én magam, és úgy látom, az énnek eme felülkerekedése a másikon mindaddig fenyegetés marad a számomra, ameddig én magam ember vagyok.
Utolsó kommentek