Megpróbálok hű maradni önmagamhoz. Megérteni, ami történt, amiről és ami után nem szólnak a múzsák, mert Auschwitz elmúlt, és vele együtt a szenvedés.
Hogyan mondhatnám el, mi zajlott, mi omlott össze az életemben? A legfontosabb, hogy nem hiszek többé. Sem emberben, sem Istenben, sem eszmében, sem gondolatban, főképpen érzésben nem, de legfőképpen nem önmagamban.
- De hiszen ez abszurdum! Azt mondtad, hű maradsz magadhoz! Akkor most gúnyt űzöl velünk?
Nem, játékról nincs szó. Nem most, nem itt. Ami pedig a továbbiakat illeti, magam sem tudom, fogom-e folytatni, vagy egyszerűen lehúzom a függönyt, a redőnyt, kinek mi tetszik, elegem van belőlem, belőletek, különben is ÉRTELMETLEN, márpedig ha felesküdtem, hogy értelmet csempészek a végtelennek ebbe az istenverte zugába, akkor annak mégiscsak meg kell történnie, de hogy össze ne kuszáljam a mondandómat, hogy lesz-e folytatás, magam sem tudom.
Lássuk, miről kellene szót ejtenem.
Először is az értelmetlenségről. Hogy minden, MINDEN értelmetlen.
Úgy élünk, úgy tesszük napjaink apró-cseprő ügyletecskéit, mintha bármit is számítana, mintha volna bármi, ami összekapcsolna minket azzal, aki hallaná, azzal áltatjuk magunkat, hogy igenis van lény, és csakis emberért érdemes egyáltalán beszélnünk, akiért megéri, üdvözítő és áldásos elhessegetnünk magunktól a gyanút, hogy csak „emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok és űr van...”
Első nekifutásra ennyi.
Atomok és űr.
Charles Bukowski on individuality
Utolsó kommentek