nonchalant

 

 

A parázsból fellobbanó,

az emléket sárga foncsorral áruló elmúlás,

a szürke gondolat

dermedt, acélos tekintettel méri fel jussát.

A kibúvó,

hogy életemet elbeszélve,

sétával töltöm el,

menekülök a fölöslegeshez, mint én,

Ibsen Nórája, Gynt és Solness,

Hogy nincs idő,

nincs lélegzet,

nem remélek szerencsét,

cselt,

hogy nekiszegezzem a kérdést,

vagyok, miért,

nem voltam, leszek,

de hol, Uram, de hol,

Akkor nem marad más, csak kérdés.

Ez és csak ez a kérdés.

Befejezetlen hagyni múltat,

jelent,

amit valóra váltani, ha próbál szüntelen,

kaján vigyorral perdül elé

a megátalkodott,

hogy kudarccal tarkítva rongyos életét

diadalmaskodjon

és elmondja,

lám, nem mered,

nem bírod szuflával,  

Schrödinger macskája halott,

Vagy ellenszegülve,

mert amit nem teszek, nem tudhatok,

hogy a kapu nem másnak,

csakis nekem kínálja titkait

vagy ellenkezőleg

káprázat,

amelyben tükörszemekben dereng

örök homály,

üvölteni?

Ha újra élek,

ezerszer és ezerszer megint,

és ezerszer újra visszatérek,

hogy semmittevésben vesztegeljek itt,

a gyávaság tüzében,

és nincs más,

csak amit ma megtehetsz,

nem kötelességem-e,

nem üdvösségem-e,

hogy feldagasztván unalmam hálóját

túláradjak törvényen, íráson, nyelven

és legyek élet, én, legyen?

 Keith Jarrett - The Koln Concert (part I)