nonchalant

„Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.”

„Mielőtt bármit mondanék, le kell szögeznem, hogy...” – így szól a paradoxon, amely bármennyire képtelennek tűnjék is, minden porcikájában igaz. Egy ilyen kijelentéshez ugyanis eleve rendelkeznem kell a világ, a pusztulás, az ember, a hit és a vicc fogalmával, vagy ha mással nem, hát annak ismeretével, mi az, ami az okos embert megkülönbözteti tőlünk, koldusaitól a bölcsességnek, mi több, őt nevetésre, hahotára készteti. Egy ilyen megállapítás, úgy tűnik, magától értetődő módon feltételezi, hogy az olvasó eligazodik az egymás mellé rendelt szavak szövevényében, vagy okvetlenül kellő tapasztalati ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy minden különösebb eligazítás nélkül értelmezni tudja a mondottakat.

Legyünk azonban az a gyermek, aki értetlenül néz az őt körbeölelő-körbezáró világra, és vizsgáljuk meg lépésről lépésre, mit takarnak a költőien lenyűgöző sorok.

Első olvasásra szentül hiszem, hogy értek minden szót. Tudni vélem, kik ők, akik mindenre, ami túlmutat az ész és az éppen legitim tudomány szűk látókörű okuláréján, nevetéssel, gúnnyal (még véletlenül sem iróniával!) válaszolnak. A kérdés azonban, vajon azonosíthatom-e ténylegesen a racionalitás megtépázott hírű lovagjainak társaságát az okosok körével, s ha igen, jelent-e ez ránk nézve bármi hasznosat, vagy közelebbről is szemügyre véve az okoskodást nyilvánvalóvá válik, hogy úgy tekintek híveire, mint arra a zongoristára, aki kotta után hibátlanul képes végigjátszani Chopin prelűdjének minden hangjegyét, azonban egyszer sem szakítja meg a metronóm élettelen rituáléját, dallamából hiányzik az élet lüktetése, játéka véletlenül sem tér el attól az agyonkanonizált dogmatikától, amelyet fehérfülű zenetudósok írnak elő a tanítványaiknak. Halott szajkózói ők egy olyan rendnek, amely az emberiségnek azt az idilli vágyát tükrözi, hogy időbe és térbe tördelje a létezőt.

Vajon darabokba rendezhető-e a létező?

Az emberi élet nap mint nap darabjaira hullik. Egzisztenciánk, ha használhatom ezt a kétes múltra visszatekintő kifejezést anélkül, hogy előzetesen meghatároztam volna, oly törékeny, oly véletlenszerű, hogy a képzelet és a tapasztalat, az akarat, a vágy és a tett bármely ütközésekor képes összeomlani, maga alá temetni az ént.

Az én azonban „örökké élő tűz, fellobban mértékre és elalszik mértékre.” Kiterjedése, alakja nem írható le a tudományok alapfogalmaival, megragadása az értelem hagyományos eszközeivel felszínes, az én mélyebb régióit még csak nem is érinti. Ebben a meggyőződésemben elsősorban saját tapasztalatom, intuícióm és néhány száz év történelmének képe vezérel.

Ha most feltesszük, hogy az én éppúgy része a világegyetemnek, mint ez a ház, a ló vagy éppen az Esthajnalcsillag, hogyan állíthatnánk tisztán és határozottan, hogy kizárólag az ember sajátja az a misztikum, ha tetszik csoda, a transzcendentálás képessége, amely világészlelésünket a költészet, a múzsák, az istenek, nem utolsósorban pedig a szerelem gyönyörűségével gazdagítja?

Tudom, okos barátaim szerint se múzsák, se istenek nincsenek, ami pedig a szerelmet illeti, így szól a józanész, az is a hormonok fattya.

Én mindenesetre meggyőződéssel vallom, hogy ha nincs is más, csak atomok és űr, vagy Démokritosz szavaival: „Csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok és űr van...”, világészlelésünk, érzeteink és észleleteink, végsősoron egész világtapasztalásunk a transzcendencia mozzanatával terhes, lett légyen ez a transzcendencia a tudat működésének átka vagy az örökkévaló változatlan lényeg átcsillanásának kegyelme.

Ekkor újabb, még ellentmondásosabb helyzetben találom magam. Először is nem lehetetlen, hogy a világegyetem nyelve a transzcendens, létezési módja a meta-lét. Másodszor, ha nem zárható ki a létezők egyetemes analógiája, az én pedig, akár valóságban, akár káprázat szerint, a maga köznapokban strukturált megszakítottságában egy az énen túlmutató Egy és Határtalanra mutat, az Őslényegre, amely sem nem osztható, sem nem tördelhető, sem rendszerekbe nem kényszeríthető, vallásos lelkületűek számára nevezhetjük ezt a transzcendenciát istenségnek is, akkor a világ redukált törvényeit kutató elmék mit sem sejtenek a valóságról, Maya fátylát még csak fel sem lebbenthetik.

Felvázolván az okos emberek önmagát megkérdőjelező fogalmát most már rátérhetünk a világ és annak elpusztulásának kérdéskörére. Abban az esetben, ha a világot mint egy és határtalan dolgot fogom fel, sem keletkezésről, sem pusztulásról beszélnem nincs értelme. Akkor mi az, amit köznapi gondolkodásom észrevesz? Azt hiszem, nem a fizikai, természettudományosan leképzett világkép pusztulásáról van szó, hanem a transzcendencia felszámolásáról, annak a természetadta képességünknek az elfojtásáról és eltorzításáról, amely az esti égboltra tekintve a pokol tüzének izzását láttatja velem vagy a tenger mélyébe pillantva szörnyetegek miriádjait kelti életre.

Hajlom arra a gondolatra, hogy csakis így lehet. És nincs szó a térbe és időbe zárt világ vagy embervilág pusztulásáról, nincs szó apokaliptikus víziókról, a dolog csöndben és észrevétlenül megy végbe: egymás hegyire-hátára hányt életvilág az egyik oldalon, a másikon - kacagó okos emberek.

A nevetésről most egyébként sincs kedvem írni. Meg aztán a vicc is megérdemel valamivel nagyobb odafigyelést. Egyelőre maradjon nyitva előttünk Bergson és Freud tanulmányai, én pedig, mert kimerültem, előbb haza, majd aludni megyek.