Elolvastam az értelmező jegyzetet, és – mint rendesen - nem értek egyet. Már önmagával a módszerrel sem, hiszen a szerző, igen művelt ember*, nem pusztán feltárja az olvasó előtt a lehetséges allúziókat, de nyomban magyaráz. Feltételezem, ilyen interpretációnak köszönhető Prufrock tesze-tosza, cselekvésképtelen figuraként való ábrázolása, noha korántsem biztos, hogy a nem-cselekvés tehetetlenséget és nem a cselekvés felfüggesztését jelenti.
Ha emlékszel még arra, amit Kierkegaard a választásról és a végtelenről ír, hamarjában nem tudnám pontosan idézni, de amint hazaérek előkeresem, úgy rémlik, ami a felfüggesztést (epokhé) illeti, a dolog épp ott fordul meg, hogy sem a cselekvést, sem a nem-cselekvést nem választom.
Mi van akkor, ha Prufrock esetében nem a cselekvésnek a szó szoros értelmében vett elutasításáról van szó, hanem zárójelbetételről, azaz mindkét alternatíva végtelenként való megragadásáról, Hegellel szólva megszűntetve-megőrzéséről, ami pedig már nem a kizárólagos vagylagosság világát idéző logikai diszjunkcióra emlékeztet, hanem arra a vágyra, amellyel a „nyomorult egy napig élő” a végtelen felé fordul, és amely mindkét szélső érték nem-megragadásában örökíti meg a pillanatot.
Hiszen te is ezt kérdezed... Hogyan állíthatnánk meg az időt...?
Nem tudom. Nézem a fordítást**, remekmű, úgy látom pár dolog mégis elsikkad. Itt van például az utolsó két bekezdés:
„I have seen them riding seaward on the waves / Combing the white hair of the waves blown back / When the wind blows the water white and black.
We have lingered in the chambers of the sea / By sea-girls wreathed with seaweed red and brown 130 / Till human voices wake us, and we drown.”
Míg a magyar:
„Láttam hullámokon tovavágtatni őket, / Fésülték a habok szétkuszált üstökét / A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.
Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, / A hableányokat, kik rőt koszorút adtak, / S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.”
Már önmagában a láttam szó egyfajta befejezettségre, lezárt múltra utal, különösen az utolsó három sor fényében, holott az angol eredetiben a befejezett jelen éppen azért jelen és nem múlt, mert jóllehet befejezett, oly elevenen él az emlékezetben, hogy jószerivel magunk is benne élünk.
A linger igéről nem is beszélve. Jelenthet időzést, késlekedést, én magam az időzés mellett szállnék síkra, de szó nincs álomról. A lehető legkézzelfoghatóbb hús-vér valóság az, amit Prufrock lehetőség és valóság, múlt és jövő határán megél. Ott is maradna örökre, ha emberi hangok fel nem ébresztenék, ez azonban még nem következhetett be, amint azt a fordítás híven tükrözi, máskülönben a wake és drown igék múlt időben szerepelnének, és csak akkor, reméljük, sosem jön el a perc, – akkor majd megfullad.
Sikátorokban vagy bálokon, éljen hát Prufrock - ne öld meg őt könnyen, egyszerűen!
* Takács Ferenc Jegyzetek (in T. S. Eliot Versek Drámák Macskák könyve, Bp. 1986, Európa Könyvkiadó)
** Kálnoky László (in T. S. Eliot Versek Drámák Macskák könyve, Bp. 1986, Európa Könyvkiadó)
Utolsó kommentek