Na jó, elismerem. Megrekedtem valahol élet és halál között. Itt van a kétségbeesés, a jóbarát, hogy irány az erkölcs és ott - Jób várakozik fekélyes testtel, de én oda nem megyek!
Először is, én azt hiszem, ott már jártam. Ha jól tudom, ma lesz a fordulója annak, hogy házasságot kötöttem lovammal, megfogadtam, hogy becsületben, tisztességben, keresztény jámborságban nevelem a gyermeket, de aztán jött az unalom, a nyűg, a szokásos méltatlankodás, a gyermek meghalt, én öltem meg, és persze a magány.
A kétségbeesés már akkor hajtott. Megoldás nincs, nem volt sosem. Elmentem feloldozásért, azt mondták, aki bűnös, annak nem adnak feloldozást. Hazamentem, írtam egy felvonást, hogy eladó a világ, és jót kacagtam.
Akkor érkezett a sánta. Pipaszárlábakon ugrándozott, s amikor elragadta a mámor, elterült, mint egy zsák, és kimúlt. Aztán volt mindenféle. Istenem, hová lettek a férfiak! Úgy hogy megundorodtam a nyáltól, a vértől, a daliás úriembertől, aki Bibliával hasfájást gyógyított, és hogy kevesebb vizet zavarjak, sütöttem néhány tonhalat.
Úgy ébredtem, mint aki álmodott. Első nap tettem a dolgomat - ez Jób hatása. Másnap próbáltam enni - nem hittem, hogy feltámadok. Harmadnap rájöttem, nem tudom, hol vagyok.
Nem akarok maradni. Nem is mondanám neked, ha nem volna itt ez a dolog, ez az egészen képtelen, amely izzik, remeg, feszül, táncol tűzlétrák fölött, nincs és van, van és nincs, őt látom mindenütt, ő van mindenütt jelen, és zuhanok, zuhanok egy szobába, egy házba, egy városba, amit már gyűlölök.
Nem akarom! Vigyél el Amerikába!
Utolsó kommentek