A beszélgetésünk akkor, vasárnap éjjel megszakadt. Te elutaztál, nekem el kellett rendeznem néhány lezáratlan aktát, de ha nem csal az emlékezetem, és hidd el, nem szokott, épp egy dallamról beszélgettünk Prufrock énekével kapcsolatban, meg sok minden másról, benne játszmákról, a tranzakcionalitásról, és ki tudja, még miről, amikor a busz megállt, és mi hazamentünk.
(Őrületes, milyen hatással vannak rám a gondolataid! Újra kedvem van élni, írni, akkor is, ha sületlenség az egész, és mi tagadás, rettegek a perctől, amikor majd megköszönöd, hogy találkoztunk, és többé nem leszel. De hagyjuk a bánatot! Ha így kell lennie, majd elválik. Még itt vagy, még élvezem a barátságodat, akkor miért gondolnánk a szomorúsággal?)
Jöjjön Prufrock – másodszor is.
Kezdem ott, ahol mindig is szoktam, a legszemélyesebb vallomással.
Valahányszor felütöm ezt a verset, nevezz bolondnak, én hallom a sziréneket. Mint a Bizottságnál*, itt is szétveti a dobhártyámat a legvarázslatosabb, legfenségesebb muzsika, az, amit emberfül meghallani képes – a fájdalom és a kimondhatatlan sóvárgás muzsikája.
Egykor azt beszélték, Püthagorász hallotta a szférák zenéjét. Nagyon is jól tette, ha odafigyelt az égi tüneményre, mert éppen ez, a tökéletes harmónia olvad minden földi szépbe azóta is.
Hogy számomra ez a dal kész szimfónia, s hogy kellő hittel adom elő állításomat, aligha győz meg téged az igazság felől, kénytelen vagyok hát érveket keresni - olykor hamisítani.
Az első sor mássalhangzóinak lágy egymásutánját: ld(szk)djndj wdvng(szp)rddgn(szt)d(szk)** a legszebb, legmélyebb hangok hulláma zárja minden szünet, minden lélegzetvétel előtt, fuvallatszerűen, az a és az u és az a, mintegy keretbe rendezvén ölelésével a szaxofon andalító dallamát, s ha csak a hangok kottáját követjük, hol álmatag, hol perc-életű, épp hogy felvillanó szólamok tárulnak elénk.
Majd belép a szavak lágy, tudatmódosító varázsa – képek, képek egyik a másik után, de micsoda képek! Kihalt utcák, bizonytalan léptek, nyugtalan éjszakák, motoszkálás, motyogó szavak, olcsó hotelek, és - időről időre megszakítva a képek sorát - emberi hangok törnek fel, a kérdés, még alaktalan, hogy kérdezzelek, mert épp te vagy, akit megszólít a dal, és kérdeznélek, mert kérdezni kell, de nincs szó, hát folytatjuk utunkat - megtesszük látogatásunkat.
A sorokat, amelyek maguk is bonyolult metrika szerint bontakoznak ki, keresztül-kasul szövik a rímek, ők is, akár a hullámverés, egymásba ömlenek, egymásba áradnak, a lüktető sodrások leírhatatlan sokaságával dagadnak, áradnak, áramlanak, míg az első hét sor hangsúlyos lezárását a nyolcadik rövid staccatója bizonytalanítja el, még csak előjel, hogy az utolsó két sor nyeglén és pimaszul vágja arcunkba a halk csobbanást – a hullámtörést.
Nem, nem lesz kérdezés. Egy elegáns gesztus, egy kurta mozdulat - máris dámák körében vagyunk, kimért, lassú, mély zöngék és Michelangelo társaságában.
Bocsáss meg, barátom, ha nem az idő, én magam szakítom meg ezt az eszmefuttatást. Szeretném, ha megállnánk itt, ennél a tizenkét sorba tördelt nyitánynál, szeretném kérni, olvass el újra, fennhangon, minden hangot, minden szót, kiejtvén előbb magában, majd együtt a többivel, tedd ezt egészen addig, amíg meghallod, nem, még nem a sziréneket, csak a muzsikát, és akkor – remélem - folytatjuk ezt a beszélgetést
Utolsó kommentek