Világlátásom alapja a szép. Bármit érzékelek, és elsősorban érzékelő lényként tapasztalom önmagam, az érzékelési élményanyag közvetlenül az esztétikum összefüggésrendszerében válik személyiségem részévé, tudattartalommá.
Beszélgetünk. Elmesélem neked, amint hazafelé megérintem a fák, a bokrok levelét. Mire te: „Igen, magam is gyakran kezembe veszek egy-egy levelet és szétmorzsolom az ujjaim között.” Pedig éppen hogy nem erről beszéltem. Az érintésben egyesülök a növényzettel, nem semmisítem meg, nem teszem magamévá, hanem átveszem a lélegzését, a lényegét.
Gyakran megfordul a fejemben, hogy valami ősrokonság állhat fenn köztük és közöttem. Elmerengek, mennyire békések, milyen hihetetlenül érzékenyek: napra, szélre, hangra, suttogásra és sikolyra, mennyire megválogatják, ki mellett virágozzanak: inkább elpusztulnak, semhogy hajtást hozzanak, ha szomszédjuk idegen.
Így vagyok én is. Magányosan nyújtom ágaimat az ég felé, de nem kérek, nem kérlek, Istenem, nem kell a könyöradomány.
Erről azonnal a vágy jut eszembe, minden létezés alapja. Ez a vágy sohasem valamilyen ez-nek vagy az-nak a vágya. A mindenség vágya feszíti, hajtja a földi lényt, nem is lehet más oka annak, hogy a szerelem, amilyen szélsőségesen finnyás, éppannyira vak. A végtelent vágyva tárgyat keresünk, s ha megtaláljuk, szenvedélyünk a tárgy felé fordul, a dolog természetfeletti erővel vonz és riaszt, de erősebben vonz, mint rémít, így aztán fáradhatatlanul törünk a nap, a fényforrás felé, mígnem bekövetkezik a kijózanodás: halvány gyertyafény játéka volt a képzelet.
Számát nem tudom, hányszor történt meg velem is, hogy istenségnek láttam egy-egy férfit, egy vénembert, egy gyermeket, s ha engedte volna, imádatom örökké kísérte volna, de – és ez külön figyelmet érdemel –amint megsejtette sorsát, elszelelt, hiszen nem isten ő, hogyan is lehetne, mert ki merné vállalni, hogy isten legyen?
Viszonzott szerelem azért csakis ott és akkor lehet, ha – még mielőtt ráébrednénk,miféle szerepet osztottak ránk – magunk is istenként tekintünk a kiválasztottra, mert abban a pillanatban, és csak egyetlen pillanatra, megszületik az isten-pár. Számukra többé nincs idő, nem választja el őket távolság, és ez egészen addig így marad, amíg valamelyikük meg nem szegi isten-voltának szabályait, s mintegy kitekintvén abból a zárt világból, amelyet az imént még mint határtalanságot és egyúttal meghatározatlanságot jellemeztem, szét nem zúzza azt.
Amint nem fordulhatott volna vissza Orpheus, nem pillanthatott volna hátra Lót, a szerelmesnek sem szabad megtörnie a varázslatot, márpedig a varázslat felettébb sérülékeny dolog. Elég egy a köznapokból betüremkedő hang, egy nem oda illő mozdulat vagy anyagi érdek, vagy akár a szokásos kötelesség, s a szerelem átadja helyét egy sajátos, funkcionális pszicho-szexuális egymásrautaltságnak, amelyet az átlagember szeretet-szerelem kapcsolatként helyez az őseredeti istenlét helyébe.
Ekkor azonban már józan felnőttekkel van dolgunk. Csupa tisztességes emberrel, Jób gyermekeivel, akik napestig húzzák az igát, reménytelenül és elégedetten, miközben lelkük mélyén pontosan tudják, Sziszüphoszt nekik maguknak kell felszabadítaniuk, erre azonban a sok-sok kötelék és gond miatt, amelyre épp a működőképes viszony oltárát építve tettek szert, képtelenek.
Marad az ima, az esdeklés és a fohász, s a mindenség a sóhajtások fájdalma alatt Istent ad nekünk cserébe a vágy helyett.
Utolsó kommentek