Ne haragudj, ha elragadnak az álmaim. Így volt ez mindig, talán így is marad.
Tegnap ígértem, gondolkodom Dean Blunt The Narcyssist dalán.
Ha nem tudnám, ha nem mondtad volna nyomatékkal, hogy a dalnak nincs, nem lehet köze kettőnkhöz, azt hinném, nekem, rólunk szól.
De félre a nárcizmussal. Miért is szólna épp a Nárcizmus című dal rólunk, önmagunk szeretetéről?
Pimaszság? Impertinencia? Vakmerőség? Megfutamodás? Ez volna, ami a másikhoz vezet? Ez az a kapocs, amely az egyik fél számára elviselhetővé, a másik számára elviselhetetlenné teszi az emberéletet?
A másik fél ugyanis haldoklik. Agóniának vagyunk a szem- és fültanúi. Agóniának, amely ezúttal semmilyen módon el nem hárítható. Jön vagy nem jön a végzetet jelentő nő, a férfi nem támad fel már soha.
Miért a hazugság? Miért nevezi meg búcsúzásul éppen a hazugságot a szenvedő? Mi az, amire tör? A végtelen? A feltétel nélküli és örök isteni fény? Hiszen amit felkínál neki a perc, kevés.
Szenvedély, vágy, szerelem. lemondás a féligazságokról egy olyan igazság nevében, amely el nem érhető. Miféle őrült Danse Macabre?
Egy kérdés nem hagy nyugodni. Valóban látszat és üveggyöngy, amit a nő felkínál?
Utolsó kommentek