A beszélgetéseknek a legritkább esetben van tétje. Hétköznapjaink legtöbb találkozása felszínes, a társasági elvárások szigorú rendje szerint zajlik, és csak különös, kivételes alkalmakkor fordul elő, hogy beszélő és beszélő között valamiféle közösség szövődik, amelyen belül a nyelv nem játék többé, hanem a legégetőbb, leghúsbavágóbb életérzések alkotója.
Ma, amikor a vallásokat kíséreljük meg górcső alá venni, érzem és egyszersmind félem, hogy minden iparkodásunk ellenére a kísérlet semmitmondó időtöltésbe torkollik, amelynek ha vége, ki-ki hazamegy, megvacsorázik, s mint aki dolgát végezve megérdemelten megpihen, álomba zuhan.
Magam sem tudom, miért esik ez rosszul éppen most, amikor alkalmi társaim időt és igyekezetet nem kímélve kísérnek utamon. Talán mert minden hitetlenségem ellenére mélységes hit él bennem és persze tisztelet – Isten iránt, aki, ha van, a legkevésbé sem rendelkezik tudomással az én esendő létezésem felől, vagy ha tud is róla sem venné a fáradságot, hogy törődjön vele, vagy mert minden kiábrándultságom ellenére felháborít, hogy egy nyomorult gombvarrás több haszonnal jár, mint Isten lényegének tisztázására irányuló valamennyi eszmecserénk.
Nem látom be, miben reménykedem. Hogy személyesen nyilatkozik meg előttem a teljesség színében az isteni lényeg? Vagy legalábbis revelációnak leszek részese? Meg nem mondhatom. A silányság azonban elkeserít.
Mindenekelőtt, mert én magam bizonyulok méltatlannak a kihívásra. Nincs mit felmutatnom. Nem hoztam égőáldozatot, nem vettem magamra minden szenvedését a földkerekségnek, nem emeltem virágzó várost a tiszteletére, hanem éltem, bele a semmibe, gyermeteg öntudatlanságban, és bár Pascal szavai megérintették a szívemet, mert ha csak egy órára is, de rendelkeznem kell önmagammal, a közöny, a szellem kétszínűsége, az érzéketlenség megszokása mind ellene szegül ama legbelső és legfelső igazságnak, hogy mit sem ér ez az én egész felfuvalkodottságom, ez az én egész fellengzős parádém, amit életnek hívok, ha Ő nincs, ha nem szólal meg a hang, hogy ítéletet mondjon efölött a mi igen szánalomraméltó életünk fölött, bármi legyen is az az ítélet, örök kárhozatal vagy feltámadás.
Jó volna Isten tenyerében bámulni a csillagok végtelenjét! Jó volna a bizonyosság kuckójából pislogni vaksin a sors kerekét és hagyni, amint föl-le ringat ölében az örökkévaló! Embernek lenni azonban nem költészet, nem közhely, nem filozófia. Csakis a kétségbevonhatatlan, a közvetlen csillapíthatják a lélek hullámait.
Hogyan fogjak hát neki a keresésnek? Vajon a fogadalmak, a lemondás, az önmegtartóztatás adhat-e megnyugvást a sejtésnek, hogy magammal kezdenem kell valamit, bármit, a semmiből elő- és megteremtvén a létezésemet, önmagam, miközben tudom, nem tudom, mivégre s mi vagyok.
Vagy hagyjam a messzeségbe veszni a pillanatot? Mert holnap már újabb gondjai e világi körforgásnak ragadják magukkal figyelmem s feledtetik velem, hogy vagyok? Mert nem véletlen, hogy a köznapok szövevényébe ágyazva, mint pókhálóban a légy, alaktalan képződménye vagyok egy nagyobb, egy átfogóbb egésznek?
Mielőtt bárhogyan döntenék, belátom, a fennmaradásomhoz nélkülözhetetlen társas körülmények kényszerítő ereje engedelmességre ösztönöz. S éppen az engedelmességből fakadó előnyeim fosztanak meg attól a képességemtől, hogy szavaim igazak, érzéseim hitelesek legyenek.
A közösséggel való dac beláthatatlan következményekre vezet. Magány, megvetés, kitaszítottság, mindez csak a legenyhébb velejárói az önfelfedező lázadásnak.
Hogyan lennék képes én, egy a társas lények között, kibogozni valómat, Jung szavaival élve az isteni transzcendenciát, ha éppen vállalkozásommal szakítok meg minden nyilvánvaló és természetes köteléket önmagam és a külső természet között?
Egy napig élő testem az itt és most nevében ódzkodik a kalandtól, amely kényelmetlen, kínos a jelenlétben. És éppen ebben rejlik a kockázat. Hogy talán nincs is semmi, ami az ego álarca mögött megbújna, vagy ha van, hát annak nincs semmi dolga velem.
Utolsó kommentek