A hazugság angyala jött el Budapestre. Ő lelte kedvét abban, hogy elesettségemből tréfát űzzön, s rajtam, két kezét hanyagul nadrágjának zsebeibe dugva, jóízűt nevessen.
Abban az időben Isten gyakran ráért és gyakran odafigyelt az emberekre.
„Ugyan, - mondta, - miért ne leckéztetnénk meg a jajveszékelőt? Miért ne reguláznánk meg a panaszkodót, akinek fia, borja, hízott disznaja és kövér legelője párját ritkítja, s aki mind a kincsek mellett nem átall könyörgésekkel, kérelmekkel folyamodni hozzánk, égiekhez, mint ha nem éppen nekünk köszönhetné a megszámlálhatatlan áldást, a bőség elapadhatatlan áradását?”
Így szólt az Úr, és fordította tekintetét a többi nyomorult felé. A sok nyomorúságban, verejtékben fürdő erdőt és mezőt látva megfeledkezett az egyről, akit a föld bolondjai közül az angyal gondjaira bízott.
Az angyal, miután eleget játszott az emberrel, a játék kezdetben szórakoztatta, idővel indult volna föl a mennyországba, ám a mennyek kapuja bezáródott.
Köztünk, emberek között ragadt a szellem, ahol azóta engem, kicsi-gazdáját és legkisebb cselédjét szolgálja édes, szívet gyönyörködtető énekével.
A meséi elbűvölnek. Képzeletemet távoli világokba repítik, érzékeimet sóhajoktól sűrű álomba szenderítik, s én valahányszor felébredek, sírok.
Nem találom otthonomat többé a halandók között. Nem találom helyemet a józan, szerelemtől és varázstól mentes valóság-vidéken. Nem találom nyugalmamat már sehol, míg angyalommal el nem indulok a hazugság hajóján, el, szépséges, ártatlan tengerekre.
Utolsó kommentek