Nélküled utcák, bezárt szobái a félelemnek. Mind másé, másutt, előttem nem nyílnak nappalok.
Megnémulok. A lélegzet megáll. Nem sírok, mindössze a keserűség nem enged lélegeznem.
Nem akarom. Az érzés, hogy elmúlt, kísér, amióta nem vagyok.
Mi szükség szerelemre?
Ha nem volnál, mint mondod, szanatórium, szabadság, szabadulás, tőlem, magadtól, nem ajándék volna-e a felfüggesztés? Nem felfüggesztés-e a szerelem?
Amint elutaztál, éppoly természetességgel fogadtad a távolságot, mint a megszűnést.
És eljött, és elmúlt, és teljes volt, és megüresedett, és se tűz, se jövő - az együttlét felemésztette a lelkeket.
Azóta csend. Hogy nincs más, csak te.
A beszélgetés megakadt, nem éget.
Volnék bár Pénelopé, hogy várjak rád örökké!
Az idő megfordul, visszanéz.
.jpg)
Utolsó kommentek