nonchalant

Utóirat.

Minden sötét. A kezdeti, hatalmas, gömbszerű fény kialszik, attól kezdve a teljes sötétség borít be mindent. Hangok. Zörejek. Neszek. Ének, előbb elcsépelt zsidó szlogenek, majd metsző, egyre félelmetesebb képek, zene, énekhang, dob, vonósok, aztán a kiszámíthatatlan csend és léptek, sóhajok, és közben a történet, amelynek nincs eleje, sem vége, és végül is minek, minek is élnénk túl, ha egyszer senki nem örül annak, hogy hazatérünk, „persze kár értük”, „miért nem inkább a cigányokat vitték el”, „na, ez is megjött”, „többen jöttek vissza, mint amennyi elment”, aztán a semmi, a hétköznapok, minden megy tovább, a múzsák énekelnek, szorítom Julcsi kezét, ő velem van, őt még nem árultam el, de az is miért, minek.

Ott mind a fény felé törünk.

Egymást taposva, egymást kibelezve, mint megunt játékot, mind a fényre törünk, és közben elmaradnak a szavak, a massza, az egybeolvadó agyagtömeg vesz körül, a jól ismert közhelyek, de így már nem lehet, mert ott, köztük, köztünk a helyem, zsidóból nem lesz szalonna, kutyára nem jön dér, térdig járok az idegenségben, ekkor egy hatalmas asszonyság feláll, nagyot szürcsöl az italából, indulunk haza.

Az élet szép. „Tenéked magyarázzam?”

Beugrunk még egy McDonaldsba. Végül is tényleg szép.

Én minden nap felejtek. Újra és újra tanulok élni. Örülni mindennek, kitölteni az életemet, mással, nem gondolni másra, csak amiben éppen benne vagyok. Így tudok megmaradni.

Gyönyörű emlék vagy, ha meggondolom. Egyszer, a halálom előtt, ha lesz rá időm, előveszem lelkem elhagyott képeslapjait, és gyönyörködöm majd benned. Még élek. Elutazom egy misszióba vagy tanítani a távol Afrikába idegen, rokon embereket, de nem leszek halott, aki szuszog, csak azért, mert korunk erkölcsei szerint halálra ítélt a jómodor. Élek hát másképp, ha így, öregen, büszkén nem lehet.

"Itt, ebben a léttérben, tapotnyi hely sem maradt." "Akkor teremtsünk másikat", szólt a mór, és ő csak tudja.

A világ határtalan.