Hihetetlenül magányos vagyok. Nyomorult, ágrólszakadt. Az elmúlt napokban sikerült elveszítenem minden vonzerőmet, eltékozolnom minden kincsemet, és most kiüresedettnek, fáradtnak érzem magam.
A megszokott semmi. Végignyúlok a pamlagon. A hazatérés öröme, az egyedüllét, a szűk folyosók, ahol a képzelt barátokkal veszem körül magam, hogy elfeledjem, amit a levelek suttognak a végtelen ég alatt és ne halljak mást, csak a fürdőben csöpögő csap monoton csobogását, itt, ahol nincsenek megszakítások, ahol minden a semmiben talál feloldozást.
Minden és semmi. Két hívatlan vendég, aki egész életemet bearanyozta és beárnyékolta az idők során. Igaz, ezúttal hamarabb véget ért a danse macabre, előbb üresedett ki a váróterem, és Godot, ha nem jött, hát mit bánom, jött helyette más, kicsit gunyoros, kicsit különc természet, de mégis csak fajtámból való, vagyis megátalkodottan hazug és bolond, és közben megöregszem, és most már az sem számít, hogy mi volt és volt-e egyáltalán, mert már földhözragadtabb dolgok érdekelnek, az, hogy be kell szereznem néhány szöget és némi harapnivalót, meg aztán a kereszt is nehéz.
Ezért verek én, Tanár Úr! Ezért írok. Hogy megtanuljam, az ember szánalmasan vacak, gyönge és gyatra teremtmény, aki mindazonáltal, éppen gyöngeségében, mégis lenyűgöző.
Utolsó kommentek