A tükörbe nézek. Szelíd, jóarcú asszony fürkészi arcomat. A mosolya fakó, a szemek helyén vizenyős mályvaszín, ez minden, ami megmaradt a nyáréjszakából, na meg a bőr, a ráncos, megszikkadt bőr a testen mindenütt.
Hosszan elidőzöm az emlékek között. Nincs bennem szánalom. Itt-ott még szépnek mondható, s ha nem is kevés jóakarat szükségeltetik hozzá, hogy megkívánjam, ha nem volna más, csak vénemberektől hemzsegő utcák és terek, ágyasomnak őt választanám.
Mellette kép. Álomszerű, angyal vagy gyermek-démonhoz hasonló ifjú alak. Ajkai duzzadtak, tekintetében tűz, az értelemtől lüktet a homlok, a test, az izmok megfeszülnek, ruganyosak és edzettek, mint a damaszkuszi acél.
Önmagamból, a magam húsából, a magam sebzett idegeiből teremtettem meg a hírhozót. Elmémből lépett ki a napvilágra és öltött magára ruhát és nyakkendőt és kalapot, mint a hatodik napon, és marad örökre gyermekem.
Istenem! Én téged szívből vártalak!
Utolsó kommentek