Hat, fél hét körül érek a megállóba. Az első mondat, “Miért szálltál le előbb?”, otthonosan, meghitten idézi fel a veszekedések elveszett varázsát.
Leülünk egymás mellé a hosszú asztalnál, ” A szokásos cappuccino”, - mondja a pincérnek, én rábólintok.
A cappuccino a legmegfelelőbb, ha nem tudod, kivel beszélsz. A sör a maga férfias, nyers egyenrangúságával esetlenné teszi a menekülést, a pezsgő szerelmes sóhajokba bújik, összezavarja az emléket, a tömény túlontúl markáns, talán a rosé volna helyénvaló, de hogy néz ki férfi kezében rózsa?
Hadarok. Kapkodva veszem a levegőt. Körbeveszem a mellettem ülőt a történetek jelentéktelen áradatával. Próbálom elkerülni a pillanatot, nem észrevenni, mennyire hiábavaló,mennyire hamisan cseng, hogy nem fáj, nem hiányzik, milyen jól megvagyok a felszínes, elcsépelt szavak forgatagában, amelyek, mint esőcseppek, idegenül koppannak az asztalon.
A kezét a kezembe fonja. Nevemen szólít. Ez mindig jó, ha valaki sokáig szenved. Megbeszéljük a legközelebbi találkozást, az is csak terv, egy az ígéretek közül, amelyekből nem lesz semmi.
Dalok jutnak az eszembe. Régi, nem kedvelt dalok.
A központban közömbösen búcsúzunk. “Majd írj!”, mondja valakinek, amikor már ott sem vagyok, de hát mindent – nem lehet.
Utolsó kommentek