Évek óta, nap nap után, ugyanazokat az utcákat járjuk. Nap mint nap elmegyünk egymás mellett, talán még köszönünk is egymásnak, de minderről semmit sem tudok.
Az első, amire emlékszem, ahogyan áll, talán a második emelet folyosóján vagy épp a tanári előtt, piros farmernadrágban, fekete pólóban, hosszú, vékony, a póló alól kivillan a csípője, egészen fehér, épp csak annyira, hogy észrevegyem, hirtelen nőtt meg, a ruhatár nem tudta követni az iramot, aztán később találkozunk egy szakkörön.
Igazi málészájú kölyök. Mindig szelíd, mindig mosolygós. Telihold képéről eszembe jut egy történet, amikor Szent Tamást félkegyelműnek nézik, míg nem egy nap, elakadván egy feladat megoldásával, a mester odalép hozzá, épp korholni készül, majd észreveszi, hogy az ifjú már megoldotta a feladványt.
Így jártam én is. A legkevésbé tőle reméltem eredményt. Aztán egy téli hajnalon beállított az órámra, és minden bizonnyal a felkészületlenségem hozta úgy, hogy bevittem valamely korábbi év versenyfeladatát, azonban legnagyobb meglepetésemre egyik helyes válasz követte a másikat, s ha megkérdeztem, olvasta-e ezt vagy azt, alig hallható igennel felelt.
Jó, mondtam magamnak. Tegyük fel, olvasott. Ez azonban mérföldekre van attól, hogy gondolkodjék is. Lássuk, mit kezd egy olyan szemelvénnyel, amelyre nincs és nem lehet magyarázat. Az első kezem ügyébe eső Wittgenstein kötetet bíztam rá, mondván, írja le, mi a véleménye. Amit pár nappal később a kezemben szorongattam, a rövid, alig egy-két oldalnyi vázlat, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy nyilvánvalóvá vált, oda kell figyelnem rá, ami rövidesen a legfaramucibb helyzetbe hozott.
Először is rögeszmémmé vált, hogy tehetséges. Ezért is határoztam el, hogy kiderítem, vajon megszállott-e vagy csak a kíváncsiság hajtja hozzám. Egyre képtelenebb időpontokban rendeltem magamhoz, ő pedig jött, volt, hogy összeesett a fáradtságtól, de ha nem küldöm el, ma is itt ülne velem szemben, hogy minden gonoszkodásomra, amivel megkörnyékezem,egy-egy alig hallható, mégis figyelemreméltó észrevétellel feleljen.
A hetek múltak, nekem pedig egyre fontosabbá váltak ezek a találkozások. A végén már magam sem tudtam megmondani, melyikünknek van nagyobb szüksége arra, hogy az órák, mint pillanat, repüljenek, miközben a távol töltött percek éveknek tűntek, és akkor úgy gondoltam, el kell őt küldenem.
Az én örömöm, az én boldogságom, az én bánatom, az, hogy először hallott meg ember, aki ért és beszél hozzám, és most elveszítem, eltörpül az ő fiatalsága mellett, nem ér fel ahhoz a mesés jövőhöz, amely megfelelő mértéktartás mellett rá vár.
Idáig jutottam gondolataimban, amikor látom, pillangó száll a szívemre, érzem szárnyai rebegését, kimondhatatlan boldogság tölt el és nincs semmi, amit jobban kívánnék, mint ez a pillanat.
Utolsó kommentek