Reggel azt gondolom, már mindent értek. A rezzenéstelen arc, a rideg, elutasító mozdulatok, a merev testtartás, - mit lehet itt még nem érteni? Egyszer elmosolyodik. Amikor a nővéréről és annak barátnőjéről beszél, hogy ízléstelen öngyújtókat gyűjtenek, hogy ő lenyúlja őket, akkor elneveti magát, aztán idegesen, félelemmel és kíváncsisággal fürkészi az arcomat, vajon rosszallom-e, de hát nem rosszallom, mert én nem vagyok már, és ezt tudván, nem mindegy, ki az, akiért nevet?
Később még egyszer látom a lopva rám szegeződő tekintetet. Amikor elmondja, nyári munkát vállal. Van egy négyórás hely, irodai munka, elég unalmas, de jól fizetik, meg a Máté, ő az A38-on tud melót, és akkor minden koncertre ingyen mehet, aztán szünet, oldalt pillantás, mondom, nem gondolok semmit, és tényleg, semmi nem jár a fejemben.
Az esőcseppek, a lépcsőház, a halottasház, ahova bekucorodtunk az eső elől, a félbehagyott dal, „mossa az eső…”, nem, nem az én szívemmel, meg hogy nem érzem, egyáltalán nem érzem, hogy ott van, hanem mintha egy idegen darálná a sok nevet, a fogalmakat, az elméleteket, nem is érdekel, sem Bourdieu, sem Foucault, én nem azért jöttem, hogy elkápráztasson a műveltségével, én azért jöttem, mert rossz volt nélküle, mert az arc, amely egykor felderült, ha láttam, még mindig ott kísért az emlékeimben, de Foucault - ugyan miért kísértene?
Egyetlen szó nem hangzik el, amely megtörné a távolságot. Ugyanolyan idegenül és észrevétlenül távozom, ahogyan jöttem. Nincs búcsú, nincsenek szavak, se félszavak. Csak sár, mindenütt a sár, a júniusi izzadtságtól lucskos tornacipő, az átázott ruhák, - ez minden, ami megmaradt.
Utolsó kommentek