Semmit nem tudok. Egyedül az írásaid és a könyveid árulkodnak arról, akinek a mosolya mögött elrejtőzöl, a gyermekről, amíg én nem tudok semmit, holott mindent tudnom kell.
Tudnom kell például, hogyan lélegzel. Mert az, ahogyan egy ember lélegzik, sok mindent elárul.
Itt van például a szuszogás. Mintha nehezére esne a mozdulat, a szuszogó gyötrelmes munkaként pöfékeli végig az életét, feláldozza magát a szeretet oltárán, nem táncol, nevetni elfelejt.
Vagy vegyük a kapkodva lihegőt. Örökké éhes, siet, mindent eltéveszt, mindent elveszít, verebe ő a küzdelemnek, amelyet életnek hívunk, akit azért etetünk a tenyerünkből, mert minden tüsténkedése ellenére bámulatra méltóan törékeny.
A te lélegzeted azonban lassú és tökéletes. Éjjel bizonyára magatehetetlenül, magányosan ájulsz a párnákba, ilyenkor a fej megbillen, a nyak elfordul, a szájon át öntudatlanul tör fel a mély, rekedtes horkolás.
És tudnom kell a szívverésedet. A gyors, türelmetlen kalapálást, indulatos dübörgést, kimerült reszketést. A te szíved vadul vergődik vágy és halál között.
A napok szerteolvadnak a júniusi hőségben. Bágyadtan ütök le egy billentyűt. Nem hiszem, hogy vagy. Azt hiszem, önnön képzeletemből kell téged megalkossalak.
Utolsó kommentek