Nem vagyok elégedett azzal, amit írok. Jobban beszélek, gyengébben énekelek, ez talán vigasztaló, de nem válaszolja meg a kérdést, miért íródik más, mint amit eltervezek, miért szegényes a képi világ, miért eklektikus a gondolat, miért szürke az egész.
A legegyszerűbb válasz a tehetetlenség. Fogjuk rá. Vagy hogy engem tükröz, és csak nem ismerem magam, s ami a felszínre tör, kusza és féktelen, mint ez az én egész világom, ez az én egész szívem és lelkem.
A lelkem és a szívem megbolondult. Annyi év után megint olyan vagyok, mint a gyermek, úgy érzek, mint a gyermek: csodálkozva bámulom az utcán az idegent, nem sejtem, nem is gyanítom, micsoda fájdalom, micsoda gyönyörűség él a sötét, ábrándos szemekben, a hófehér kézben, amely érint és ölel, ölel és legyint, hagyom, hadd játsszon velem, hadd szórakozza ki magát még egyszer Isten, hadd fogadjon és nyerje meg ezt az utolsó csatát, hogy győzelmét hirdessék az égi fénytől vaksi csillagok.
Ahova én tartozom, ott nincsenek csillagok. Ott nem törnek pecsétet, se pálcát, ott elégünk, elizzunk, elhamvadunk a szerelemben, ott elkárhozunk a kínban, hogy végül elmerüljünk, semhogy színleljünk boldog szeretőt.
Chet Baker - My Funny Valentine
Utolsó kommentek