Álmodom. Egyre gyakrabban, egyre szertelenebb álmokat látok. Tudom, az álmok vagy vágy, vagy félelem, én mégis hiszek nekik, próbálom kivenni a suttogásukat, hiszek mélységükben, nálamnál bölcsebb önmagukban.
Szentendréről hazafelé jelenést láttam. Három hófehér sirály szelte át az éjszakát. Nem tudtam, mit jelent, lelkemre bíztam, fejtse meg az égi üzenetet, s mert lelkem rezzenéstelen derűvel folytatta útját, így tettem én is.
Miért félnék? Miért vagy kitől? Történt bármi rendkívüli, bármi szokatlan a nap alatt? Szerelmes vagyok, talán igen. Vagy nem volt még ilyen? Vagy a hely és az idő nem volna comme il faut ahhoz, hogy így legyen? De hát éppen tudós barátaim intettek egykor, a lélek nem ismer határokat, hát még a test!
Akkor mi itt a csodálatos? A test követeli a jussát, úgy hajtja igájába a lelket, hogy az nyüszít, vonyít a fájdalomtól és a kéjtől, hadd zengjen ódát a testről, az estéről és a Duna-partról, a nyári záporokról és a zivatarról, és mert a test türelmes, enged neki.
Az álmok nem különbek. Ők mutatnak irányt eltévedt szívemnek, hogy merjen igent mondani egy magasabb, egyetemesebb elv szellemében a törvényszegésre, amelyben nem vagyok több, mint beszélő por vagy felhőkkel táncoló hamu.
Utolsó kommentek