Mennyire elkeseredtél, amikor, de hiszen csak játszottam veled, azt mondtam, mindennek forrása a szerelem. Te azonnal a művészetre hivatkoztál, a munkadalokra és a táncra, én meg, hogyan is hagyhattam volna ki a mulatságot, a nász párzási rítusára emlékeztettelek, a mozdulatok mágikus varázsára, amely nem másért, mint éppen a szerelmi pillanatért tör fel az izomzatból, a zsigerekből, s kényszeríti a hangszálakat sosem hallott énekekre.
Milyen csalódott voltál! „Akkor hát szex minden?” – kérdezted, és én – igennel válaszoltam.
Hogyan tehetném jóvá? Hogyan mondhatnám el, hogy az igen ezúttal nem bálványozása a testnek, épp ellenkezőleg, a test emberivé tétele, hogy nem elveszíteni akarom a csodát és szó nincs arról, hogy képletekre egyszerűsíteném a költészetet, mert éppen ez, ami megkülönbözteti a szerelmet az ősforrástól, az ösztönök követelőzésétől, hogy dal, tánc, múzsák és istenek születnek, hogy nincs semmi riasztó abban, ha az élni akarás az élet feltétele, mert attól még ahány, annyiféle, és így van ez a szerelemmel is: az eredet egy, a zene, a naplemente és a csillagok azonban más, egyedi, örök?
Légy elnéző azért velem. Ha tudsz, bocsáss meg az én bolondos ösztönömnek. Nemzője ő, és nem alkotója a képzeletnek. Ahogyan én sem lennék nélküled se dal, se tánc, és félek, nem volnának nélküled se fények, se Gellért-hegyek.
Utolsó kommentek