Olvasok. Kitartóan és kétségbeesetten. Megértem. Amúgy tényleg jó. Nem jó, inkább szép. Annyira szép, hogy irigykedem, honnan a fenéből tudnak ezek ilyen folyamatosan, ilyen sokat és ilyen szépen írni, főleg, hogy amiről írnak, maga a semmi, az enyészet, a senki földje, a megnevezhetetlen, a rémület, a megfagyott tekintet, a borzalom, a megsemmisülés.
Én nem akarom! Érted? Nem akarom azt, hinni, látni, élni! Én hinni akarom, hogy az első naplemente akkor született, amikor az az eszement őrült verset írt az égről, és hogy azóta látjuk merengőnek a napot, szomorúnak a csillagot, hogy akadt egy másik, aki szemtengelyferdülésben szenvedett.
Nevezd gyávaságnak vagy aminek akarod, csak ne akard elhitetni velem, hogy minden fölösleges, hogy nem volt semmi, csak az az izzadtságtól fülledt szeretkezés, a pár ócska trükk, amellyel elhitettük magunkkal, hogy mi aztán mások vagyunk, rajtunk aztán nem fog az átok, az unalomig ismételt közhelyek, hazudj bármit, csak ne ezt!
Hazudj álmokat, gyönyörű szerelmet nekem!
Utolsó kommentek