Valójában az írásaim többsége monodialógikus. Veled beszélgetek, téged kérdezlek, téged kérlek, téged szólítalak, téged idézlek – mindhiába. A mondialógusok tragédiája ugyanis éppen a csend, amelybe belesüpped a suttogás, az ima, a kiáltás, a szitkozódás, amelyre válasz nem érkezik, s ha érkezik, nem attól, akitől várjuk, hanem egy másik kor másik szerzőjétől, mintegy helyettesítve a távollevőt, aki nem azért tartózkodik a párbeszédtől, mert meghalt, mert nyelvem idegen tőle, mert személyem ismeretlen, hanem kedvtelésből, helyesebben kedvetlenségből, mert éppen azért nem felel nekem, mert nincs kedve itt és most nekem, a magányból szólónak válaszolni.
A monodialógus marad befejezetlen, meddő, kegyetlen torzszülöttje annak a társadalomnak, ahol nem az beszél, akit megszólítanak, és nem azt szólítjuk meg, aki beszélni akar.
Ezért nevezem olykor autoterápiának, hogy írok, hogy leírok mindent, ami fáj, legfőképpen a fájdalmat írom le, míg a boldogság korszakaiban élek, vagy énekelek, vagy táncolok, de ha meggondolom, talán azért írok, mert javíthatatlan messiás-hívő vagyok, aki minden istentagadásom ellenére nem csak várom, de akarom és teszem a csodát, és mondhatom, megvan rá minden okom, mert a csoda, legalább is, ahogyan én értelmezem, csakis emberek munkájából eredeztethető.
Hidd el, nyomorult magányban élek, és jóllehet magányom kiváltságát nem adnám fel még boldogságomért sem, ember vagyok, mint te vagy ő, s a legjobban akkor érzem magam, ha csodák csodája kezem mozgatom, beszélek , szeretlek, gyűlöllek, veled vagyok vagy nélküled, de általad, ahogyan érted lélegzem, érzek, létezem, ahogy az a csodákból természetszerűleg fakad.
Utolsó kommentek