Ismét egy szelíd, napfényes délelőtt. Holtakkal beszélgetek. Holtakkal, akik élőbbek, elevenebbek a hús-vér embereknél, akik barátként üdvözölnek, kérdik, merre jártam, válaszolnak, eltöprengenek, s ha szomorú vagyok, ölelnek, ölelnek szüntelen-időtlen kiapadhatatlan szerelemmel.
Könyvet olvasok. Egykor írt szavak támadnak lelkem szegletében, hallom őket, látom, amint felém fordítják fejüket, követem mozdulataikat és, mi tagadás, szerelmes vagyok. Minden szó, amit hozzám intéznek, a szívembe, a szívem legközepébe hatol, belémhatol, átjárja valómat, igaz világot érint szárnyaival, angyalok talán e szárnyak, hozzád visznek, hozzád repítenek, mert bennem élsz, ők benned és bennem egy, és így vagyunk világ.
Nem érdekel, mit gondolnak már az istenek. S hogy ítélsz vagy szeretsz, nem törheti meg szerelmemet. Hiúság, tudom. A tűkön táncoló mosolygok, sírok, álmodom, de mi másért éljek?
Méltatlan, szánalmas volna.
Utolsó kommentek