Mindenekelőtt leszögezem, szó nincs arról, hogy írói reneszánszomat élném. Nem vagyok író, nem voltam soha, sem filozófus, sem költő, világéletemben a periférián mozogtam, dilettánsok és fél-tehetségek között, magamat azonban e két előkelő kategóriába nem sorolom, inkább maradok ember, nő, aki leírja, mert nem tudja elmondani, ami fáj.
Életemnek mindössze két periódusára emlékszem, amikor nem írtam. Az egyik, a házasságom. Az írás a férfiak szemében hűtlenség volt, igyekeztem hát alárendelni magam a másik nem akaratának, s lenni, mint bármely asszony.
A másik, amikor minden erőfeszítésem ellenére magam maradtam, immár három gyerekkel, egy önjelölt szeretővel, aki a maradék önbecsülésemtől is megfosztott volna, ha nem jön a halál, amikor már nem látunk fényeket, minden egybeolvad valami szürke vegetálásban, és másra sem vágyunk, csak hogy elmehessünk, bárhova, mert nem érezünk semmit, hanem olyanná lettünk, mint az üszkös fa vagy a megkövült idő.
Ebből a szempontból persze a reneszánsz szó is értelmet hordoz, azonban pusztán mint az adott élettani folyamat velejárója, amelynek az égadta világon semmi, de semmi köze nincs az alkotáshoz.
Ami a világ szeme láttára és - anonimitásomnak hála - a világtól elrejtve zajlik, az a vallomás. Nem teszek mást, mint hogy a szívemet öntöm ki kicsiny szelepeket nyitva a rettentő mélység felé, ami a lélek, hogy elkerüljem a téboly és a csömör démonát, anélkül, hogy elmondanék vagy eltitkolnék bármit, írok, és közben nem gondolok az olyan fene nagy dolgokkal, mint az élet, a minek, a mi végre, hanem játszom, s ha pár percet szánsz e vallomásra, neked még azt is elhiszem, hogy játszótársad, barátod vagyok.
Utolsó kommentek