Az, hogy a mai napig bárhova megyek, pontos vagyok, bizonyos értelemben hátrány. Az embereket egyre kevésbé foglalkoztatja az idő, vagy ami ugyanaz, az embereket egyre kevésbé érdekli a másik ember, a várakozás.
Az én szememben a várakozás értelmetlenül elpocsékolt darabkája a hétköznapoknak, arcul csapása mindennek, ami a hétköznapok révén az életünket teszi.
Egyszer élünk. Ez éppoly bizonyos, mint ahogy a nap felkel, megkerüli a látóhatárt, lenyugszik, mint ahogyan azért élünk, hogy eltékozoljuk magunkat, és hogy miként pazaroljuk, kótyavetyéljük el az életünket, az kizárólag önnön fennhatóságunk alá tartozik, nem kényszeríthető ki a körülményekből, nem zsigerelhető ki a csillagok járásából, vagyis nem várathat meg senki sem.
Itt és most mégis kitérőt teszek. Saját pályámat felfüggesztve megállok, várok, öt perc, újabb öt, még tíz, épp elindulok, amikor feltűnik a pirospozsgás arc, a csillogó szemek: „Bocsánat, hogy késtem!”
Mit mondjak? Hogy elvesztegettem húsz percet az életemből? Hogy feladtam? Minek?
Ehelyett eszembe jut a régi nóta, hogy tudni illik, ha újrakezdeném, én akkor sem tennék mást, mint hogy szétszórnám magam a végtelenben - értelem, érdek, haszon és fizetség nélkül, hogy egy legyek azzal a tökéletessel, azzal a szentségessel, amelyben eltörpül minden, még ezek a mi földi bűneink is, hogy elveszünk, elkésünk, meghalunk, mert ott, ahol a nap is megszűnik világítani, ott nem vész el semmi, nem múlik semmi, hanem minden van, lesz örökké égő tűz, mint akkor, amikor téged vártalak.
Utolsó kommentek