1.
Nincs jövő. Nincs semmiféle kézzelfogható alak. Eltévedtem, és többé nem látok mentséget, feloldozást. A keresztútnál, ha gyónok, nem áll mellettem senki, nincs emberi lény, aki megbocsát. Magam vagyok. Ha nem is tévedés, ahhoz mindenesetre elég, hogy elégjek, elveszítselek.
Uramhoz könyörgök. Ő talán hallja, de szavam tagolatlan, emberi fülnek nem való. Vajon a zuhanás órájában megtart-e?
Az én végképp nem tudja, szeret-e még. Azt mondják, Ő a szeretet istene, az ember azonban tovább és többet szenved, mint a kutya. Őt elaltatjuk, átsegítjük a másik létbe, mi pedig, akár mesterségesen, de maradunk, hogy ne csak születésünk, de halálunk is fájdalom, kín legyen.
2.
Aztán a szeretet. Abban a percben, amikor a bűn szó elhangzik, ítélet született. Te nem vagy közénk való! Te nem a mi istenünktől származol! Tűzbe veled! Kárhozat rád! Mi azért szeretünk! Hogy van ez?
Ne ítélj, hogy ne ítéltess, mondja az Írás. Én azonban magam magamat ítéltem el. És mert megtörtént, visszavonhatatlanul, életem leggyöngédebb, legszenvedélyesebb bűnét követtem el, és elkövettem, hiszen magad is láthatod, mennyire boldog vagyok, hova forduljak? Kihez könyörögjek?
A kedves, akiért lelkem örökkévalóságával fizetett, messze jár. Oly fiatal, ártatlanságához kétség sem fér. Égjen velem a máglyán, amelyet magamnak emeltem? Az nem lehet! Idegen fülek? Idegen árnyak? Idegen cinkosok? Undorodom a gondolattól is, hogy szövetségre lépjek a velem hasonlóval. Én fényre vágytam! Fényben éltem és fényben égtem el! Honnan a mélységes sötét?
Utolsó kommentek