nonchalant

1.

Olykor szembenézek a kétségeimmel. Íme, a kétségbeesés, a kétes bizonyosság, a hol, ahol nevén nevezem a névtelent, véletlen ennyi, vélelem, hontalan holnapok, nagyon jól látod, barátom, a honlapok pokla belopakodott a lomha otthonokba, naplopó barom módján a boltok homlokán a pont helyén oltár bont vitorlát, árnyékot vet, ver, vetél a hold, meglapul, fordul délnek, hull alá, való, hol élelem, bér, félelem az érem mindkét oldalán, eretnek, féreg, tornádó, mind élő és mind hiába, mámor - Orlando halott.

2.

Hol láttam? Hol ismertem? Hol hittem követ, fűt, szirtjeit Szküllának, ősz fürtjeit Szibillának, fakasztottam sötétben fényt, igéből, ércből eleven szót, és lettem, mint parttalan, úttalan erdőben tévelygő vándor, patkány, róka, megsebzett sólyom, süket és vak, semmirekellő bolond, mutatványosa vásárnak, földönfutó, konok, komor emléke örök koroknak, kit ős-kór nemzett és időtlen vész vitt és vett és adott és hozott, mert porból vétetett és megétetvén a hús-vér emberekkel megfogyatkozott, hogy Isten háta mögött járuljak szín és ítélő szívszék elé, mind élő és mind hiába, eretnek, féreg – Orlando álmot álmodott.

3.

Szólítalak. Távol a világtól, magamtól. Távol attól, hogy megtévesszem magam. A kétségek és a rettegés kapujában lélegzem, élek, hagyom elveszni, eltűnni ezt a szerelmet, de hiszen nem is volt más, csak ábránd, a későesti séták, illat, csillagok, mit másutt, más dicsért, a hold, az udvar, az épület, a Duna-parti révület, a ház, s én szőttem színes, szívhez szóló álmokat, s a hazugságból gyönyörű, édes emléket - mind élő és mind hiába.