A lélek elcsöndesül. Amikor elmegy, mint akiben önmagunkat véljük megsejteni, mögötte marad a csönd, „nagy csönd a csönd”, szomorú tekintettel bámulunk magunk elé, fogjuk, forgatjuk őt, mint halott csecsemőt az anya, ajkunk nem formál nevet, a mondatok ellenünk támadnak, a csöndben meghajolunk a nagy úr előtt, a lélek elcsöndesül.
Isten hozott - Isten elhagyott.
A beszélgetésünk átjárja testem minden zugát. Úgy sírok, mint aki most készül megszületni, most készül meghalni, sír bennem, aki szeretni próbál, de nem tud - itt, ebben a csöndes órában későre jár.
A kezedet fogom. A kezed puha és megnyugtató. Ha elmész, azt akarom, még sokáig érezzelek.
Utolsó kommentek