Egy életérzésről írok. Egy életérzésről, amely minden életkorban felütheti a fejét, jellemzően azonban a késő középkor, az életút-közepet követő hanyatlás, a dekadencia idején válik jellegzetessé.
Hogy maga ez életérzés honnan, mily gyökerekből fakad, nem merném megválaszolni a kérdést. Úgy tűnik, a bomlás kísérője, annak a bomlásnak, amely egyben az individuáció folyamata is, hiszen nagyjából ekkora üresednek ki a társadalmi konvenciók, ekkorra veszíti el kényszerítő erejét a nyelv és adja át helyét a beszédnek, gyakran artikulálatlan beszédnek, amelyet a hiedelem nyelveknek nevez.
Többnyire értelmetlen szófoszlányok törnek elő az emberi ajkakról. Mintha egész hosszú életünkön át egy olyan eszköz birtoklására buzdítottak volna, amely éppen most, amikor az ős-én, a megszületni vágyó Selbst a szemünk láttára ölti az ellenállhatatlan erejű akarat képét, most cserben hagy, klisék, formulák, idegen, mások által belénk ültetett szavak sorozatának az én szempontjából ellenséges, közömbös alakját mutatja, mint kiokádott massza fedi el a hangot, amely szólásra emelkedik.
Nincs egyetlen segítőnk sem itt, a hagyományok és a törvények világán túl. Szeretnénk igaz szavakkal igaz embereket megszólítani, de a mindent elborító nyögések, hörgések kakofóniája az utolsó járókelőt is elriasztja.
Hogyan lehetséges, hogy mi, a nyelv oly kifinomult birtokosai, életünk derekán a némaság gyermekeiként állunk szemben egy olyasfajta értelmetlen renddel, amely, mint mondják, a közösséghez tartozás előfeltételeként definiáltatott?
A nyelv, a maga elsődlegességében, maga a társadalom. És mindaddig, amíg önmagamat valamely adott társadalom részeként határozom meg, a nyelv helyettem beszél, mi több, gúzsba köt, hogy még véletlenül se törhessen fel a mélységben szunnyadó Az.
Az ember azonban, életútjának felén, megérzi, egyszersmind felismeri nyelvének határait, és szót kér. Innen a félelem és az iszony. Innen a kiüresedett tekintet, amely oly sok élelmesedett korú arc markáns kísérője, innen a kétségbeesést maga alá gyűrő közöny, a belátása annak, hogy soha, egyetlen pillanatra sem birtokoltuk saját beszédünket, hogy saját beszédünk nem más, mint tagolatlan dadogás.
Az ember zajos, hangos, néma állat. Sokaságba vész, sokaságba menekül, a mindenség részeként mégis egyszeri lény, és a maga egyszeriségében a megdöbbenésig magára utalt.
Utolsó kommentek