Valljuk be, nem tudok élni. Nem így, sehogy sem tudok. Jó lenne hinni, hogy pusztán a kóros lelkiállapot okozza, ha úgy érzem, nem boldogulok, hiszen boldogságról lánykorom óta nem álmodom, de ezúttal többről van szó. Ezúttal nem funkcionálok, nincs kedvem felkelni, nincs kedvem mosakodni, nincs kedvem találkozni, veled sem, mert nagyon is tisztában vagyok a mi találkozásainknak a kimenetelével, egyszóval nincs kedvem senkihez és semmihez, de ahhoz sincs kedvem, hogy megöljem magam.
Persze, ha egy jótékony manó vagy tündér, ilyenek persze nincsenek, megkérdezné tőlem, akarok-e holnap felébredni, habozás nélkül az álomvilágot választanám. De manók és tündérek nem járnak erre.
Nincsenek kényszerképzeteim. Ellenkezőleg. Agyammal kristálytisztán belátom önnön szánalmas, groteszk, kilátástalan pozícióját, kifeszítve a tér pókhálójában, az idő kiüresedett kamráiban, nem is próbálok ellenállni. Nincsenek vágyaim, se reményem, nem tudom, hiszek-e bármiben, néha azt gondolom, milyen észbontóan kényelmes lenne, ha volna egy nagy, szőrös mackó, Isten, akinek a mellére hajtanám a fejem, de azt nem hinném, hogy épp az én kedvemért ilyen egyszerűen értelmet nyerne a semmisség, helyreállna a rend, mert valljuk be, az egyetlen és egyben legfelsőbb érték mégis csak az, hogy legyen valaki, akárki, egy ember, egy szörnyeteg, egy képzeletbeli lény, aki esténként - minden áldott este - magához ölel, jó éjszakát kíván és mindkét orcámra csókot lehel.
Utolsó kommentek