Hosszú és eseménytelen életre hangolom az érzékeimet. Körülbástyázom magam az értelem köveivel, a megcsontosodott bölcsesség metszeteivel, ablakaimon hályog – ott lógnak majd az emlékfüggönyök.
Memento mori! Mehr licht! Ilyen és ehhez hasonló szavak törnek fel tüdőmből, amint kinézek szemüregeim mélyéről az égre, ahol Isten emberkoponyákkal futballozik.
A magány óráiban elhagyatva és elfeledve kapaszkodunk a létezés peremébe. A percek csigalassúsággal görögnek, egyik a másik után, mintha nem akarnának véget érni, az ébredés pillanatai között elmerülök a semmiben, a strukturálatlanság végső kétségbeesésében.
Kijelölhetnék persze újabb mérföldkövet. Készíthetnék tervet, mit, milyen tevékenységet szándékozom a szakadékba zuhanó elme számára világító toronyként megjelölni, tervekkel egyébiránt már jó ideje rendelkezem: elolvasni a Lét és időt, befejezni A bolondság történetét, olvasni Dylan Thomas-t, ő a szívemből szól, de minden fogódzó csak újabb fogódzó felé mutat, míg együtt, a megszámlálhatatlan próbálkozás, hogy elüssem ADDIG az IDŐT, hiábavalónak bizonyul.
A létezés felfüggesztésre kerül. Már tudom, hogy nem vagyok. Már tudom, hogy minden nap, amit itt, a jól ismert idegenségben töltök, csak megszokásból és rettegésből táplálkozik.
Ötvenhét évembe tellett megszületni. Meddig tart vajon meghalni?
Utolsó kommentek