„Szeretlek, szeretlek, szeretlek, örökké, nagyon, életem, reményem, angyalom, egyetlenem, szívem, napom!” - így szól a szerelmes levél.
„Szia, anyámmal vagyok. Kissé unom a programot. Gondolok rád. Átmegyek Mátéhoz. Hívlak. Hazaértem. Lemerülök. Szeretlek. Veled vagyok.” – ez minden, amivel máig beértem, és mert megalkuvó vagyok, egészen máig még csak nem is lázadoztam.
A helyzet azonban, vagy nevezzük dolognak, megváltozott. Mától hiába füttyent a kedves a konyhaablakon, kérdi, volna-e kedvem kutyafuttatásnyi ölelésre, én az ilyet meg nem hallom, igaz, mindegy is már, mert akit vártam, mással hetyeg, és ha lesznek is boldog nappalok, az már biztos, hogy nem itt és nem veled, aki megszólításkor haverként üdvözölsz és a matricák közül kiirtottad a szíveket és a szeretlekek egykor színekben pompázó, mára megfakult, ódivatúnak titulált képeit.
Utolsó kommentek