Először drog nélkül. Nehézkes ülni, állni, lenyomni a billentyűket, megfordítani a fejet, de élek. Nem nyelem az ideg- és elmeölő szereket, és persze, fáj. Ha kibírom, ha végigcsinálom, holnap már könnyebb. Egészen biztos.
Elindulok. Előbb az ajtó felé, a szoba közepére, aztán vissza az íróasztalhoz, az egész akkora, mint másutt egy fésülködő asztal, vissza a géphez, folytatni, írni, nem tudom, miért, muszáj, mindenkinek.
Schönbergről panaszolta egy ismerősöm, hogy képtelen megérteni. Dehogyis képtelen! Vagy csak nem érzett fájdalmat. Pedig még lelki fájdalom sem szükséges ahhoz, hogy egészen kicsire zsugorodjon az ember, akkorára, mint egy kenyérmorzsa, aztán jön valami madár, felkapja, bekapja, a csőrében viszi, ki tudja, hova, aztán lenyeli. Elég egy köszvény, egy hátfájás, ahogyan egyre lejjebb kúszik, a gerincen, a végtagokon, le az ujjakig, míg végül minden elhallgat, minden, legelőbb a lélek.
Talán nincs is olyan, hogy lélek. Talán csak jó dolgában bolondítja magát az ember azzal, hogy az érzésen túl van benne valami más, valami komoly, fennkölt. Énbennem például csak test van. Konok, nyavalygó, sajgó hús, izom. Az aztán fáj. Annyira, hogy nincs az a kéj, mámor, bódulat, önkívület, nincs semmi, még a csillagos ég sem tudja eltompítani a fájdalmat.
Az ember csak mosolyog. Leginkább mosolygó lény. Meg síró. Csak hát a mosoly mögött a könnyek nem látszanak.
Utolsó kommentek