Egy lépcsőre ülünk, beszélgetünk. Elmondja gyermekkorát, én sietve mondom el az életem, hogy nem maradt más, nem volt, csak ez, aztán mesélünk hosszan, órákon át.
Ajándék minden perc.
Legutóbb, amikor belehaltam abba, hogy szerettem, elveszett minden szó.
Most újra tanulok járni, járni és hinni, és rettegek, hogy megkedveltem őt, és tanulok járni és hinni és beszélni, mert jó nagyon, hogy van, annyira gyönyörű, annyira képtelen, hogy már elgondolni sem lehet, hogy lehetne másképp, lehetne csönd a szótlan lépcsőszegleten.
Utolsó kommentek