nonchalant

Elmondom Önnek, amitől félek. Ami miatt eljöttem Önhöz.

Pár éve egyedül élek. Volt egy csúnya szakításom, pár kudarcra ítélt próbálkozás, aztán feladtam. Az egyetlen, amire emlékszem, az a szex. Mindig fülledt, mindig túlhajszolt, olyan érzés, mintha használnának, olyasmit csinálnának velem, ami nem jó, szóval megutáltam az egészet. És akkor jó volt nekem.

Kicsit furcsa, de többé nem érdekeltek a férfiak. Annyira aljasnak, önzőnek találtam őket. És az egészben az volt a rossz, hogy az életkedvemet is elvették. Semmit nem éreztem. Az egyik nap olyan volt, mint a másik, felkeltem, dolgoztam, elájultam a fáradtságtól, megint dolgoztam, megint elájultam, és ez így ment egészen februárig.

A február gyönyörű hónap. Akkor minden összejött. Én kórházba kerültem, egy pillanatra elhittem, hogy jó, akkor most meghalok, képzelje, még végrendeletet is írtam, így, visszatekintve, mulatságos, de akkor őszintén hittem, és nemcsak hittem, akartam is, hogy ennyi, itthagyom őket, elég nagyok már hogy boldoguljanak, de én már nem bírom tovább, nem akarom tovább.

Márciusban találkoztam vele. Ez nem igaz. Találkoztam vele korábban is, csak nem vettem észre. Olyan volt, mint a többi, éhes, kíváncsi, kíméletlen. Ha bármit mondtam neki, egyfajta ösztön beszélhetett belőlem, hogy minden ellenére kitartott mellettem és jött, és egyszercsak - nem, az teljességgel lehetetlen, megkedveltem őt.

Elbűvölt? Megigézett? Elvarázsolt? Nem tudom.  Az arca olyan volt, mint a legtisztább patakban Isten képmása. Nincs szó, hogy leírja szépségét. Isteni gyermek. Csak Isten alkotása ennyire tökéletes.

Akkor nem sejtettem, hogy fájni fog. Egyszerűen csak örültem. Hadd jöjjön, hadd lássam, hadd mulassak az esetlenségén. Azt hittem fölényben vagyok, én, aki már mindent tudok, lezártam mindent és csak az alkalomra várok, hogy agyő, se hírem, se emlékem, én most megyek, hát igen, egészen zavarban vagyok, csapdába estem.

Látom a szemét. Mély, ábrándos szemek. Látom a mosolyát. Telt, érzéki ajkak. Erről eszembe jut a szerelem, pedig tudom, nekem azt nem lehet, már orvos is mondta, ha nem megy, hát hagyjam, de ő - más. Hallom, ahogyan lélegzik. Ez a színházban történt, ahonnan elraboltam. Igen, elvittem őt egy másik világba, az emlékeim világába, ahol nem járt még férfi soha, és képzelje, nem féltem tőle. És hittem, hogy nem árul el. És tudtam, hogy másnap elmegy, mert ő most Párizsban van, de hamarosan itt lesz megint, egyhetes fesztivál, és ott lennék én is, de nekem nem szabad, és persze gondolnom se volna szabad, hát még érezni, mert mi ez, ha nem az?

Doktor úr, azt hiszem, beteg vagyok. Azt szeretném, ha meggyógyítana. Azt szeretném, ha nem esne bántódása, és most nem erkölcsről van szó, semmi ilyesmi, az már nem érdekel, de tudja, egyszer élünk, és mi van, ha tévedek, vagy mi van, ha nem, mert az is lehet, hogy ő az első, ami igaz, hiszen láthatja, beszél hozzám, itt van mindenütt velem.

Doktor úr, kérem, segítsen nekem!