nonchalant

Nagyon félek. Valami baj lehet velem, hogy csak káprázatot látok. A tárgyak elmozdulnak, megszűnnek lenni, a polcon, ahol a képeket tartom, nem látok mást, csak emléket, az asztal üres, a falakról mállik a vakolat, máskor ellenkezőleg, itt áll egy alak, annyira közel, hogy hallom, ahogy szuszog, szavakat suttog, szavakat, amelyekért megszülettem, igaz, zengő szavak, épp megérintem, akkor újra csend, nincs más, se szikrák, se mennydörgés, csak úgy, fogja magát és vége. Már magam sem tudom, mit higgyek. Ha őt látom, ő pedig igaz, én nappá változom és elégek.