Van abban valami megejtő, ahogyan újra meg újra megismételjük tévedéseinket. Mintha ragaszkodnánk önnön elrontott sorsunkhoz, mintha véletlenül sem akarnánk kilábalni abból a szomorúságból, amit fáradságos munkával megteremtettünk, megteszünk minden óvintézkedést, egérfogókkal rakjuk ki a szívünkhöz vezető utat, nehogy megtörni lehessen az átkot.
Mert mi van abban, ha elfelejt? Vagy nincs kedve hozzánk? Mi kötné egyáltalán ahhoz a képhez, amit rólunk faragott, és akihez talán nem is volt közünk soha? Miért fáj, hogyha elhagyja azt a fantomot?
Érintetlenül állok, hófehér szűzen, szeretők és barátok nélkül.
Nincsenek titkaim előtted.
Utolsó kommentek