Akkor gondolkodom. Mesélek. Megteszek mindent, hogy ne merüljek el önnön álmaimban, ne lássa rajtam szomszéd, barát, milyen elesett, milyen sebezhető, szánalmas, elveszett vagyok. Mesélek, nem a kriptából, épp csak az előszobából - ma este épp egy bolondságomat mesélem el.
Emberemlékezet óta varázslatos viszonyban állok a telefonokkal. Hogy mikor kezdődött, nem tudnám megmondani. Még gyerekkoromban, úgy hiszem. Amikor apám és anyám azon vitatkoztak, ki hívjon fel egy hivatalt, egy nem kívánt rokont, ahogy civakodtak, bennem egyre elviselhetetlenebb ellenszenv ébredt, nem a civakodók, a készülék ellen, míg végül elhatároztam, nem leszek az ördög hegedűse, nem szolgálom bűnös vágyait.
Nyilván más is történt. Sok más. Hívások, amelyek elmaradtak, várakozás, hiába, igaz is, egykor szerettem. Ma minden héten kétszer telefonál.
Bárhogyan volt, újabban nem kedvelem a telefonokat. Irtózom attól, hogy gondolataim távoli szegletében szünet nélkül a készüléket figyeljem, poklokat élek meg eleven kínban, valahányszor várnom kell, legszívesebben fognám és kidobnám az egészet a nyolcadikról, aztán keressen, ha akar, engem nem érdekel, ha fontos volnék, bizonyára nem hagyott volna meghalni két szék, egy asztal meg egy telefon között.
Aztán elcsendesülök. Ilyen a világ. Suhancok szaladgálnak, kezükben fényes kijelzőkkel villogó mobil, megnyomnak egy-egy gombot, üzennek, hívnak, beszélgetnek, nyilván jelentősége sincs annak, amit mondanak: „Holnap felhívlak!” Pedig ezek volnának a mágikus szavak.
Utolsó kommentek