Elment. Elmúlt, ahogyan jött. Egy részeg álom, amely oly valóságosnak, oly igaznak tűnt, - hát persze, valami hasonlót kéne mondanom, de fáj a szó, a közhelyek is akadoznak, megbecstelenítik a percet, megölik bennem a lélegzetet, a szívverést.
Nem akarom a közhelyeket. Nem akarom a szenvelgést, a színlelt órákat, hanem hogy érezzem, amit éreznem kell, hogy fáj, úgy fáj, mintha elégetnének, valami nagy-nagy máglyán, nem is engem, hanem egyenként, külön-külön a lábam, kezem, tüdőm, és hát persze, most persze itt a persze is, végtére nem vagyunk egyedül, én sosem vagyok egyedül, micsoda fényűzés, micsoda pazar bujasága az értelemnek, miért is lenne több, ím jő a gyermek-király, a napkirály a gyermekek között.
Engedem, hadd menjen. Hadd legyen gyűlöltebb, valószerűtlenebb a látomás.
Utolsó kommentek