Élek. Hallom, amint a levegő lassan, zizegve áramlik át a gégén, préselődik végig a légúton, le a tüdőig, az erekbe, a szíven át a zsigerekig, s táplálja bennem az örök csodát, az embert.
Még szép, hogy csoda vagyok! Nézz csak meg jól! Örök bolondja Istennek, engem aztán kékre-zöldre vert a Magasságos, aki nem ám véletlenül vagyok Istenverte bolond, hanem mert én vagyok a legbolondabb minden bolond közül, vagyok kétszeres csoda: csoda, mint teremtmény, és csoda, mint sültbolond.
Ezzel aztán meg is volnánk. Csakhogy a sültbolondnak vannak ám furcsaságai, és mert bizonyos értelemben magam is furcsaság vagyok, az én furcsaságom még a szokottnál is furcsábbra sikerült.
Azt álmodtam ugyanis, hogy Istennel beszélgetek. Elmondom neki, hogy s mint mennek dolgaim, hogy rámférne egy kis gondviselés, mire ő: „Óhajod parancs!” - és máris padlón vagyok.
Nincsenek holdtölték, nem hordom a napfényt az istállóba, nem tartok kecskét asszony helyett, hanem vagyok, mint minden ember, józan, megbízható, és közben érzem ám, hogy nekem az nem jó, nekem az túlontúl tökéletes, szeretnék újra vándorolni egyes egyedül, egészen magányosan, hogy rajtam nevessen tavasz és nyár, és hó és vihar, hogy esténként odabújhassak Isten nagy kemencéjéhez és elpanaszoljam neki, milyen fájdalmas-csodálatos dolgok történtek velem egykor, amikor még bolond lélekkel elvesztem abban az okos világban, ahol nincs semmi, de semmi a nap alatt.
Akkor felébredek. A távolból előbb foszlányok, majd szavak, mondatok hömpölyögnek felém: „Megjött végre az eszed? Vagy ma is csillagokkal vacsorázol?” Félve, mégis megkönnyebbülve nevetek az idegenre, s árulom el titkomat: „Ma este házasodom! A Göncöl Szekér szerelmem hajában tündököl, de a Tejútból jut vacsorára is .” És boldogan magára hagyom.
Utolsó kommentek